A közönség az Erdész Színpad előadásán az ómassai Művelődési Házban 1961-ben Miskolcon. #173601 Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

A kultúrházak aranykora

Tévénézőklub, bűvöskocka-verseny és lottósorsolás a művházakban

A „művház” mindenkinek mást jelentett. Egyeseknek a helyet, ahová néptáncolni vagy művészi tornára járt, másnak a fellépési lehetőséget az amatőr zenekarával, esetleg a szalagváltó, a lagzi vagy falunapi műsor helyszínét. A klubot, ahol lehetett kártyázni, bélyegeket cserélni, fotózni tanulni, számítógépet építeni vagy beszélgetést hallgatni egy olyan színésszel, aki a tévében is szokott szerepelni. A programok művelődési házanként változtak ugyan, de az kétségtelen, hogy generációktól függetlenül a legfontosabb közösségi terek voltak a huszadik század második felében.

A művelődési házak és kultúrotthonok virágzása a szocializmussal kezdődött, de a történetük jóval régebbre nyúlik vissza. Nagyon tágan értelmezve akár a régi úri kaszinókat is az ősüknek tekinthetjük, de valódi elődiek a 19. század végén, a 20. század elején indult kezdeményezések voltak a munkások és a polgárság körében. Különböző sportklubok, olvasó-, önképző- és szakkörök, nőegyletek, dalárdák és más egyesülések, melyek közül nem egy saját „otthont” is épített.

A kőbányai Törekvés Dal és Önképző Egylet például 1888-ban alakult, ma is álló műemlék épülete 1913-ban épült és az Északi Járműjavító 2009-es bezárásáig élt. A tíz évvel később alapított, szintén egy vasúti főműhelyhez kapcsolódó, debreceni Egyetértés viszont ma is működik. Vagy ott a pesterzsébeti Vas- és Fémmunkás Otthon, amit 1917-ben nyitottak meg, de már a húszas évektől kezdve mindenki Csilinek hívta, mivel a Csillag utcában van. Ma már ez a hivatalos neve is.

A kommunista hatalom látszólag felkarolta ezeket a független kezdeményezéseket, de valójában központi irányítás alá vonta őket. Az ötvenes évek elején nem néztek jó szemmel semmilyen önképzést vagy alulról jövő gyanús szerveződést, gyülekezést. Az akkoriban épült kultúrházakban nem is a klubszobák domináltak, hanem a díszterem, ahol színházi előadásokat, pártrendezvényeket és ünnepségeket lehetett tartani.

A Dunai Cement Művek (ma Duna-Dráva Cement Kft. Váci Gyára) kultúrterme 1963-ban. #153562 Fotó: Fortepan / Ivánkay Kálmán
A Dózsa Népe TSz, a Petőfi TSz és a Táncsics TSz együttes gyűlése, ahol a Magyar–Szovjet Barátság TSz néven történő egyesülésükről döntöttek a ceglédi Kultúrpalotában (ma Kossuth Művelődési Központ) 1969-ben. #141892 Fotó: Fortepan / Péterffy István

Természetesen a házak is a kötelező szocialista-realista stílust követték, amelyekre a reprezentativitás és a monumentalitás volt jellemző. Kicsit mintha az „új vallás templomait” akarták volna felépíteni, megmutatva a párt és az ideológia erejét. A legfontosabb munkásközpontokba egyenesen kultúrpalotákat terveztek, amelyek úgy kápráztatták volna el „híveket”, mint a gótikus katedrálisok vagy a barokk templomok. Érdekes, hogy a kultúrpalota kifejezés már az első világháború előtt is megjelent. Legismertebb szecessziós példái Máramarosszigeten és a Marosvásárhelyen épültek, és elsősorban koncerttermekként, illetve könyvtárakként működtek.

A marosvásárhelyi kultúrpalota 1940-ben, a Rózsák terén (Piata Trandafirilor, ekkor Széchenyi tér). #107439 Fotó: Fortepan / Kókány Jenő
A máramarosszigeti kultúrpalota 1941-ben. #107439 Fotó: Fortepan / Aszódi Zoltán

Persze az ötvenes évek elejére a túlvállalás is jellemző volt. A kisebb településeken végül egészen puritán épületeket emeltek és a nagy tervek sem váltak mindenhol valóra.  A dunaújvárosi (akkor sztálinvárosi) kultúrház akkorra lett, hogy ma színháznak is elég tágas, pedig eredetileg egy jóval nagyobb színházat is szerettek volna mellé. A csepeli kultúrpalota – a Hősök tere hangulatát idéző – gigantikus kompozíciója pedig örökre látványterv maradt. Egészen megmosolyogtató a fenékpusztai művelődési ház, hiszen ott egy klasszicista kúria kapott vöröscsillagot és feliratot, amitől egészen szocreál hangulata lett a háznak.

Az egykori Festetics uradalom majorsága, ekkor a fenékpusztai Lengyár kultúrháza Keszthelyen 1979-ben. #53387 Fotó: Fortepan / Balázs Lajos
A dunaújvárosi (Sztálinváros) Bartók Béla Kultúrház (ma Színház és Művészetek Háza) 1956-ban. #2897 Fotó: Fortepan / UVATERV
A dunaújvárosi művház nézőtere az 1950-es években. #114727 Fotó: Fortepan / Gallai Sándor
A Csepeli Kultúrpalota tervpályázatára készített egyik homlokzatterv 1951-ből. #79619 Fotó: Fortepan / UVATERV

Nem véletlenül, hiszen a magyar szocreál sokat merített ebből a 19. századi stílusból. Farkasdy Zoltán tolnai művelődési háza például annyira klasszicista lett, hogy nem is mertek róla határozott véleményt formálni az újságok, mert nem tudták, hogy tetszhet-e ez nekik. A stílusterror ellenére születtek azért jó épületek az ötvenes években is – a legismertebb példa talán a Dávid Károly tervezte MOM művelődési háza –, melyek közül több ma már védelmet élvez.

Hailé Szelasszié etióp császár (széken ülve) a gyárban tett látogatása után, a Magyar Optikai Művek gyermekbalett-tanfolyamának bemutatóját nézi a MOM Művelődési Házban 1964-ben. #177839 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A korszak egészen furcsa jelensége volt az úgynevezett kultúrvárók bevezetése. A nemes elgondolás az volt, hogy az új korszak szocialista embere nem a restiben üti el az idejét, amíg vár a vonatra, hanem művelődéssel. Nem csak a régi pályaudvarok hatalmas, feleslegessé vált tereit hasznosították volna újra, de érdekes módon az akkoriban épült új pályaudvarokra (Debrecen, Nyíregyháza) is terveztek kultúrvárókat. Ezekben leginkább olvasni lehetett, de a korabeli, beállított propagandafotókon – melyek már szinte az abszurd humor határát súrolják – a vonatra váró munkások sakkoznak, míg a háttérben egy kamarazenekar játszik a kiállított festmények alatt.

A Nyugati pályaudvar kultúrváróterme 1958-ban. #128149 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
A debreceni Nagyállomás kultúrváróterme 1965-ben, a falon a Világtérkép című kompozíció (Percz János, 1961.). #178322 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A hatvanas években azután változás történt a kultúrházak életében. Rájöttek, hogy a hatalmas, olykor karzatokkal, erkélyekkel tervezett nagytermek az év nagy részében kihasználatlanok, és szinte zárványként foglalják a helyet az épületekben. Mindeközben pedig rengeteg – a hatalom szempontjából teljesen ártalmatlan – csoportnak nincs hova mennie. Ilyenek voltak a galambászok, a hímzők, a modellezők vagy társasjátékosok. Amíg nem volt általánosan elterjedt a TV minden háztartásban, sok helyen alakultak tévénéző körök is. Szóval az új művelődési házakat már úgy alakították ki, hogy helyet adjanak ezeknek a kezdeményezéseknek is.

Ekkorra már országos hálózattá nőtte ki magát a kultúrházak rendszere. Bár az elnevezésük teljesen esetlegesnek tűnhet a laikusok számára is – a köznyelv szinonimaként használta a különböző kifejezéseket –, valójában az egyes kategóriáknak megvolt a definíciója és előírása. Az 1968-as „besorolási utasítás” szerint: „az 1500 fő alatti településeken a klubkönyvtári forma, 1500-5000 főig a művelődési ház forma javasolt, a legnagyobb, háromezer fő feletti kategóriában pedig a művelődési központ.”  A művelődési házban előírás volt, hogy rendelkezésre álljanak a következők: „klubszoba, szakkörök működését biztosító helyiségek, felszerelések; kis színpaddal rendelkező nagyterem, amely alkalmas filmvetítésre”.

Divatbemutató a Gyufaipari Vállalat kultúrtermében a Nagytétényi út 112. alatt 1981-ben. #22128 Fotó: Fortepan / MHSZ
Ifjúsági klubtalálkozó résztvevői a dombóvári Művelődési Házban (egykor Korona Szálló) 1975-ben. #13976 Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

A hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig számos nagyon izgalmas művelődési ház épült szerte az országban, amelyek folyamatosan próbáltak megfelelni az épp aktuális igényeknek. A huszadik század második felének magyar építészetében talán a művelődési házak játszották az egyik legfontosabb szerepet. Miközben a lakóépületek, iskolák és óvodák egyre sablonosabbak lettek, a művházakat sok helyen presztízs beruházásnak tartották, amelyek a település büszkeségei lehetnek. Kis településeken pedig azért születhettek eredeti alkotások, mert azok nem voltak szem előtt, így szabadabban dolgozhattak az alkotók.

Az egyik leghíresebb közülük a helyi anyagokból épített Orgoványi Művelődési Ház (Jurcsik Károly és Varga Levente, 1969), mely okosan átgondolt belső térrendszere és harmonikus megjelenése miatt lett az egyik legtöbbet emlegetett példává. Salgótarjánban egy modern városközpontot hoztak létre szinte a semmiből, követve a világ legfrissebb trendjeit, amiben természetesen egy művelődési központ is helyet kapott (Szrogh György, 1966).

A salgótarjáni József Attila Művelődési Ház a Fő téren 1978-ban, előtte a Felszabadulási emlékmű (Somogyi József, 1967.). #4438 Fotó: Fortepan / Kádas Tibor

Szinte felfogni is nehéz, hogyan épülhetett meg egy olyan lábakon álló, konstruktivsta épületszobor 1981-ben, mint Bán Ferenc nyíregyházi alkotása – ráadásul egy 1970-es terv alapján. De hasonlóképpen meghökkentő volt, és hasonlóan hosszú huzavona után készülhetett csak el Makovecz Imre organikus stílusú művelődési háza is, Sárospatakon. Az 1983-ban átadott épület a nemzetközi építészszakma elismerését is kivívta, az építész pedig később több más művelődési házat is tervezett.

A nyíregyházi Művelődési Ház (ma Váci Mihály Kulturális Központ) 1983-ban. #67004 Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
A sárospataki Művelődés Háza és Könyvtára az 1980-as évek végén. Makovecz Imre, későbbi Kossuth-díjas építész, az épület tervezője. #124738 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A jó és eredeti példákat szerencsére hosszan lehetne sorolni, még akkor is, ha sok helyen sablonok alapján dolgoztak. Azonban néhol még ezek a típustervek is igen színvonalasok és karakteresek voltak. Ilyenek például a váci, a gödöllői és Budapesten a kőbányai „testvérépületek”, melyek szinte ugyanúgy néznek ki, gömbkupolájukkal azonban a környezetük meghatározó elemei mindhárom városban.

A kőbányai „Pataky” Művelődési Ház 1975-ben a Halom köz felől nézve. #195445 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A művelődési házak szerepe mindeközben rengeteget változott. A hetvenes években indult táncházmozgalomnak például ideális terepe volt a művházak hálózata, amihez ki tudták használni az üresen álló nagyobb helyiségeket. A nyolcvanas évek underground zenei mozgalmainak is fontos helyszínei lehettek a kultúrházak. A „tűrt” kategóriába tartozó zenekarok fellépéseit gyakran azért is nézték el, hogy egy helyen lehessen ellenőrizni a „kétes elemeket”.

Ugyanakkor voltak helyek – például az 1983-ban megnyílt Almássy téri Szabadidőközpont – amelyek megépítésénél az egyik szempont az volt, hogy alternatívát kínáljanak az „aluljárókban csellengő” fiataloknak, a „csöveseknek”.

Mihály Tamás és Presser Gábor az Omega együttes koncertjén a gyömrői Művelődési Házban 1969-ben. #142047 Fotó: Fortepan / Péterffy István

A művelődési központok ekkor már egészen változatos kínálattal álltak elő. Egy 1966-1970 között készült nyilvántartás szerint Magyarországon „a 6757 közművelődési könyvtár közül 2571, a 4033 filmszínház közül pedig 2290 kultúrházban működött”. Máshol helytörténeti gyűjtemény vagy sportlétesítmények egészítették ki a művházakat, na és persze sok helyen az intézmény büféje is önálló életet élt.  

Rubik-kocka kirakóverseny a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban (FMH) 1981-ben. #124650 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Kokas Klára zenepedagógus és zenepszichológus tart foglalkozást az FMH-ban 1975-ben. #195324 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A programok egészen változatosak lettek, gyakran már nem csak a közelben lakókat vonzották. Én például alsósként másfél órát utaztam át a városon, hogy kéthetente egyszer ott lehessek a Marcibányi téri Művelődési Központban a Madarászsuli foglalkozásán.

Egy 1969-es lottósorsolás a vásárosnaményi Esze Tamás Művelődési Házban. #134173 Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Felmerültek egészen merész álmok is, hogy olyan nevelési komplexumokat kellene építeni, ahol nem csak a könyvtár kapna helyet a művelődési házban, de az óvoda és az iskola is. Ám ezeket a terveket végül elvetették. Igaz, a szocialista rendszer utolsó figyelemre méltó művelődési háza mintha ebbe az irányba mutatott volna, hiszen egy gimnáziummal épült egybe Balassagyarmaton, Reimholz Péter tervei szerint. Ám ez is olyan sokáig készült, hogy közben lezajlott a rendszerváltás. Az pedig nem csak a művelődési házak aranykorának végét, de a Fortepan gyűjteményének határát is jelenti.

Cikkünk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytár volt segítségünkre.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/a-kulturhazak-aranykora

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.