Amikor nagy bajban vagyunk, legtöbben nem vesszük kezünkbe a kamerát. Nem rögzítjük a fájdalmat, a szenvedést, a félelem keltette iszonyatot az arcon, hogy a szélsőséges eseteket ne is említsük. Az élet sötétebbik oldalát nem szívesen nézzük. Ha mégis elénk tárul, elfordítjuk a fejünk, lesütjük a szemünk. Ha nem látjuk, akkor nincs. A lelki nyugalmunkat ne zavarják meg! Épp elég problémánk van. A problémáinkat ne tetézzük. Egyébként is félünk az olyan felvételektől, amelyeken a „csúnya”, a rút, a rettenet, az elborzasztó a meghatározó vizuális elem.

Vannak viszont olyan állami szervek és intézmények, melyeknek működési rendjében elfogadott és megszokott bizonyos események rögzítése. Többnyire nyomasztó és szomorú világokba nyerhetünk ilyenkor bepillantást. Hivatásos fotósok lépnek a színre, mondjuk egy olyan bátor és elhivatott ember, mint Urbán Tamás, akik munkájuk részeként rögzítik az emberi drámát, tragédiát. Amennyiben a fotós a kamerának kiszolgáltatott lények drámáját-tragédiáját nem esztétizálja, akkor a néző és a nézett között létrejöhet egy különös belátói tér a conditio humanáról. Ha a felvétel készítője nem él vissza a helyzetével, akkor az emberi nyomorúság pillanatfelvételeinek végigkövetése alatt fontos lelki és érzelmi folyamatok játszódhatnak le bennünk.

Az alábbiakban sorsokat, élethelyzeteket, áldozatokat, kiszolgálókat és kiszolgáltatottakat láthatunk az elmúlt évszázad magyar történéseiből. Sorsokat, melyek akár a mi sorsunk is lehetett volna.

A filozofikus megközelítésen túl, mégis, mi közünk nekünk mindehhez? Egyrészt az, hogy a múlt század magyar történelme ma is elevenen kitapintható mindennapi életünkben.

Másrészt meg az, hogy mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk. Ha másképp nem, akkor a történelem kiszolgáltatottjaiként élünk. Tőlünk függetlenül döntenek rólunk. Küldenek háborúba, a frontra.