1970 körül. #186493 Fotó: Fortepan

Asszonyverés a 20. századi Magyarországon

A családon belüli erőszakról egy nem mindennapi fénykép apropóján

A kapcsolati erőszak annyira elfogadott volt Magyarországon a XX. század során, hogy az asszonyverést még akkor sem firtatta senki, amikor a gyerekbántalmazás ellen már egyre szélesebb körben szót emeltek – a társadalom által elnézett, zárt ajtók mögötti erőszakról egy kivételes 20. századi felvétel tanúskodik.

„K. Péter öklével úgy arcon ütötte feleségét, hogy kitört egy foga, orrából, szájából eleredt a vér. A szörnyű kiabálás és verekedés a négyéves Balázs és a hétéves Krisztina előtt zajlott le” – borzolta az olvasók kedélyét Vágó Judit a Képes Újság 1985. február 23-i számában. A véres részleteket is tartalmazó leírás ma már akár visszafogottnak is tűnhet azokhoz a borzalmas kapcsolati erőszak esetekhez képest, mint a feleségét meggyilkoló, majd a házuk pincéjében működő hentesüzem berendezéseivel jóformán teljes egészében megsemmisítő „darnózseli hentes”, vagy a volt barátnőjét maró anyaggal leöntő „lúgos orvos” néhány éve nagy sajtónyilvánosságot kapott ügyei. Csakhogy az államszocializmusban annyira nem esett szó a családon belüli erőszakról, hogy a Vágó által nagyközönség elé tárt esetek is megbotránkozást keltettek. Ráadásul nem is feltétlenül azért, mert amúgy a 20. századi Magyarországon senki nem akadt, aki hallott vagy tapasztalt volna családon belüli erőszakot, hanem sokkal inkább azért, mert „a családi szennyest” olyan mértékben nem volt ildomos kiteregetni, hogy nehéz volt eldönteni, hogy a verés ténye keltett-e nagyobb felhördülést, vagy az, hogy erről egy érintett beszámolt egy újságírónak.

A több ezer digitalizált magyar nyelvű folyóiratot, köztük az országos napi- és hetilapokat, folyóiratokat, a regionális napilapokat, képes újságokat, tudományos folyóiratok teljes repertoárját felvonultató Arcanum adatbázisban a „családon belüli erőszak” keresőkifejezésre 1972 előttről egyetlen egy találat sem ugrik fel a keresőablakban. Igaz, még ha maga a szókapcsolat nem is, de amire utal, vagyis a tény, hogy a kívülről gyakran meghittnek tűnő családi kapcsolatokról a benne lévőknek szélsőségesen más tapasztalatai is lehettek, maroknyi, mintegy 4-5 cikkben mégis előfordult az 1950-es évektől 1972-ig. Ezekben az írásokban azonban nem kifejezetten a családokban előforduló fizikai erőszakon, hanem az okként kikiáltott alkoholfogyasztáson volt a hangsúly. A helyzet mindenesetre annyira súlyos lehetett, hogy 1958-ban a Népszava például arról számolt be, hogy az Országos Nőtanács a rendszeres nőverés problémájára azzal próbálta felhívni a figyelmet, hogy törvényi szabályozást követelt, mert az alkoholizmus büntethetőségét, kényszerelvonókúra bevezetését látták szükségesnek. Azt ugyanakkor a cikkben leszögezik, hogy „a családon belüli vitába a hatóságaink csak akkor szólhatnak bele, ha bűncselekmény is történik. A házastársak vitája közben történt verekedés nem bűncselekmény, ebbe a hivatalos szervek nem szólhatnak bele.”

A családokban élők, elsősorban a nők és a gyerekek életét megkeserítő bántalmazás még kevésbé jelent meg vizuális formában. Erre persze magyarázatot ad Barnás Ferenc író tavalyi írása, amely szerint „nem rögzítjük a fájdalmat, a szenvedést, a félelem keltette iszonyatot az arcon, hogy a szélsőséges eseteket ne is említsük. Az élet sötétebbik oldalát nem szívesen nézzük. Ha mégis elénk tárul, elfordítjuk a fejünk, lesütjük a szemünk. Ha nem látjuk, akkor nincs. A lelki nyugalmunkat ne zavarják meg! Épp elég problémánk van. A problémáinkat ne tetézzük. Egyébként is félünk az olyan felvételektől, amelyeken a »csúnya«, a rút, a rettenet, az elborzasztó a meghatározó vizuális elem.” Éppen ezért rendkívül különleges az a Fortepan-fénykép, amely egy ilyen, a társadalom, a környezet elől hermetikusan elzárt pillanatot őriz meg az utókornak.

A hierarchikus viszonyok nem segítettek a nőknek

Annak a lehetőségét, hogy a meghittként, sőt, sokak által egyenesen szentként aposztrofált közegben, a családban akár szenvedni is lehet, sokáig nem csak vizuálisan, de írásban sem nagyon emlegette senki. Miután a „családon belüli erőszak” kifejezés az 1970-es években először felbukkant a magyar hírlapokban, az ezredfordulóig több millió újságoldalról kicsivel több, mint négyszáz találatot listáz az adatbázis. Az archívum alapján azonban úgy tűnhet, mintha a partnerkapcsolatokban csak az ezredforduló után vált volna tömegessé a brutalitás: a találatok száma 2000-től napjainkig már meghaladja a 12 ezret. A megfejtés minderre korántsem az, hogy néhány generációval ezelőtt a magyar családok többségében még nem fordulhatott volna elő a bántalmazás. Sőt, a hírlapok ez irányú hallgatagsága mögött sokkal inkább az keresendő, hogy a sok családon belül nagyon is jelen lévő erőszakról Magyarországon a 20. század túlnyomó részében még csak tudomást sem nagyon vett senki. „Annyira hierarchikus volt mind a normarendszer, mind pedig az emberekről, a családban betöltött szerepükről alkotott általános felfogás, hogy nem is nagyon lehet a mai fogalmi rendszerünket visszavetítetni 50-100 évvel ezelőttre” – kezdte kérdésünkre a múltidézést Tóth Olga szociológus, aki az első (és azóta is tulajdonképpen egyetlen) hazai nagy mintás felmérést végezte a családon belüli erőszak társadalmi beágyazottságáról. Tóth 1999-es beszámolója szerint Magyarországon gyakorlatilag a 20. század legvégéig teljesen általános volt az a nézet, hogy jobb, ha az intim kapcsolatokba, történjék azokban bármi, senki nem avatkozik bele: ami a családban történik, annak a családban is kell maradnia. 

A gyerekekkel szembeni erőszak az 1980-as évek végétől már a napilapokban is fel-felbukkanó témává vált, arról már a legnagyobb országos napilapokban – például 1991-ben a Népszabadság június 20-i számában – is írtak, hogy a fizikai és szexuális bántalmazást elszenvedett gyerekeket az esetek több mint négyötödében egy családtagjuk bántalmazza. Hogy pontosan melyik, azt a szociológus Tóth Olgán, vagy a témában 1998-ban megjelent, Terror a családban című úttörő munkájában jogesetek ezreit elemző Morvai Krisztinán kívül még a 20. század legvégén is csak nagyon kevesen firtatták.

Ennek máig ható következménye, hogy amikor nemrégiben a volt igazságügyi miniszter politikai játszmázás eszközévé tette a családon belüli erőszak témakörét, a közvélemény formálói, a politikai elemzők, az újságírók és a propagandasajtó munkatársai is annak mentén tömörültek két táborba, hogy volt aki hergelésre és politikai lejáratásra használták a bukott politikus által egy bulvárműsor keretein belül elmondottakat, míg mások azt bizonygatták, hogy a Varga által elmondottak nem tartoznak a közvéleményre. Azt már jóformán senkinek nem jutott eszébe komolyabban elemezni, hogy az ismert politikai szereplők által a nyilvánosságnak elmesélt narratívák vajon mit mondanak el a nők elleni erőszak magyarországi helyzetéről általában.

A hierarchikus határok átlépése könnyedén vont retorziót maga után

Az, hogy az áldozatokat közmegegyezéses alapon elhallgattatta a társadalom, egyúttal meg is pecsételte a négy fal között bántalmazottak sorsát. Az 1998-as adatfelvétel során megkérdezettek több mint harmada vélte úgy, hogy a nőverés teljesen általános a magyar családokban, a válaszadók 40 százaléka pedig maga is olyan családban nőtt fel, ahol az apja rendszeresen verte vagy veréssel fenyegette az anyját. A kutatást végző szociológus szerint ezt érdemes mindkét válasz esetében összevetni a megkérdezetteknek azzal a további 10-15 százalékával, akik nem akartak válaszolni ezekre a kérdésekre, mert aligha tagadták volna meg a válaszadást olyanok, akik nemmel tudtak volna válaszolni arra a kérdésre, hogy a szülei között előfordult-e fizikai bántalmazás. A kutatásban megkérdezetteknek egyébként az 55 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a családi konfliktus, bármilyen formában zajlik is le, nem tartozik senki másra.

A kutatásból kirajzolódó pillanatképre Tóth szerint a megkésett és nagyon lassú modernizáció, valamint a nyugat-európai társadalmakhoz képest tovább élő tradicionális szemléletmód adhat magyarázatot. „Magyarország a 20. század első háromnegyedében még agrártársadalomként működött, a késői jobbágyfelszabadítás pedig erősen éreztette a hatását. Egy efféle társadalmi hierarchiában az idősebb előrébb való a fiatalabbnál, a felnőtt a gyereknél, a férfi pedig a nőnél, sőt, elsősorban a férfi a nőnél. Ez nem jó vagy rossz volt, hanem teljesen evidens és természetes: mindenki ehhez igazodott. Az asszony, ha jó ötletei voltak, akkor sem szólhatott bele a gazdálkodásba, ahogy a gyerek sem beszélhetett vissza. Ha mégis megtették, a határok átlépése könnyedén vonhatott maga után olykor akár fizikai megtorlást is” – magyarázza Tóth. Arra, hogy miért hiányoztak az újságokból az efféle fizikai megtorlásokról szóló híradások egészen a kádári konszolidáció közepéig, Tóth szerint az a magyarázat, hogy azok, akiknek ez ellen a mai elképzelésünk szerint fel kellett volna lépniük, gyerekként maguk is a rendkívül szigorú hierarchikus viszonyok között szocializálódtak. Az államszocializmus ideológiája egyébként is igyekezett a szőnyeg alá söpörni minden kellemetlenséget, nemcsak a családon belüli erőszakot, hanem például a szegénységet, alkoholizmust, munkanélküliséget, kábítószerfüggőséget, prostitúciót is. Abban, hogy a családok működését milyen dinamikák határozták meg, az erőszakos iparosítás és az urbanizáció sem hozhatott azonnali változást, mert az épülő iparvárosokba is jóformán egyenesen a földekről, a vidéki Magyarországról telepítették át az újdonsült munkásokat, ők pedig az eredeti környezetükben megszokott normarendszerrel együtt érkeztek.

A férfiak szerepét még a bántalmazásról szóló cikkekben sem taglalták

Amikor az 1970-es évek végén, de még inkább az 1980-as évek második felére a híradások elkezdték problémaként keretezni a családon belüli bántalmazást, a nőverés eleinte szinte egyáltalán nem került szóba, de a gyerekek durva bántalmazása ellen már akadt, aki felemelte a szavát. A Pest Megyei Hírlap 1979 decemberében például egészoldalas riportban, szemléletes példákon keresztül foglalkozott a családon belüli erőszakkal. Meglehetősen árulkodó azonban, hogy miközben a cikket felvezető néhány mondat egy olyan esetet villant fel, ahol „csak a rendőr volt képes megfékezni a késsel hadonászó, mindenkit megöléssel fenyegető apát”, illetve egy kisfiú elmeséli, hogy az anyukája mindig beteg és gyakran sír, mert „apám megveri”, ezeket a történeteket az újságíró épp csak megemlíti, nem taglalja azokat hosszan. Ezzel szemben azt a történetet, amelyben egy kislány mesél arról, hogy a diplomás anyja rendszeresen megverte és tárgyakkal dobálta, részletekbe menően megismerjük a cikkből, amelynek a címe is az, hogy „Anyuka pofonjai”.

Ennek fényében már nem is olyan meglepő, hogy a Képes Újság már idézett, 1985-ös cikke is azzal indul, hogy egy férfi elmeséli az újságírónak, hogy a felesége „teljesen megőrült, ha rájön a bolondóra, azonnal üt. Azzal, ami a keze ügyébe kerül.” Azt már csak mintegy mellékesen említik néhány bekezdéssel később, hogy az asszonyról viszont „minden évben készül egy-egy látlelet”. Mindezt az újságíró ráadásul azzal keveri le, hogy „a férje azt mondja, ha gyengéd volna hozzá, nem lennének ilyen konfliktusok”. A családon belüli erőszakról itt-ott elvétve szóló cikkek közös jellemvonása, hogy csak az egyedi esetekből általánosítottak, a családon belüli erőszak adat alapú elemzését meg sem kísérelték. Az egyedi esetek taglalásánál pedig az újságírók többnyire hosszan és érzékletesen fejtették ki, ha egy nőt kaptak bántalmazáson, viszont szemérmesen szűkszavúan kezelték, vagy az alkoholizmus számlájára írták a férfi bántalmazók viselkedését.

A családban a leginkább a gyengébbek felé irányuló bántalmazással szemben a magyar jogrendszer még sokáig egyáltalán nem lépett fel, az első törvények, amelyek a kapcsolati erőszak különböző formáit voltak hivatva kezelni, az ezredforduló után születtek. Más kérdés, hogy sokszor ezek is csak elvben nyújtanak hatékony segítséget az áldozatoknak, mert az alkalmazásuk még ma sem magától értetődő. Szakértők egész sora véli úgy, hogy ennek javításához elsősorban mélyre ható társadalalmi szemléletformálásra lenne szükség. Például arra, hogy az olyan – sokszor magyarázatként és egyúttal némiképp felmentésként is működő – sztereotípiák ne nyújthassanak kibúvót a bántalmazóknak, amelyek szerint a bántalmazás eredője a másik fél félrelépése, az alkoholos befolyásoltság, vagy akár az, hogy az evolúció domináns szerepre ítélte az erősebbnek is mondott (és fizikailag az esetek túlnyomó többségében valóban erősebb) nemet. A Magyar Pszichológiai Szemle 1972-es számában ilyesmire utal Münnich Iván agressziókutató, aki egy tanulmánykötet recenziójában emeli ki, hogy „a férfiasság szerepe jutalmazza és fenntartja az agressziót az emberi társadalomban”. Igaz, egyúttal azt is jelzi, hogy a kortárs pszichológiatudomány értelmezésében „nincsen szerelem agresszió nélkül”. Münnich egyébként korát megelőzve arra jut az összefoglalója végén, hogy a rendőrök oktatása és felvilágosítása hatékonyan segíti a családon belüli agresszió visszaszorítását, mert az így kiképzett rendőrök „hasznosan” avatkozhatnának be, amikor segélyhívást vagy bejelentést kapnak.

A felesége fogát kiverő, cikkünk elején említett K. Péter például azzal mentegeti magát, hogy „kutató vagyok, mindent megteremtek a családomnak, luxuskörülmények között élünk, rengeteg pénzt keresek”. Arra magyarázatul, hogy a feleségét miért verte össze, a kutató minden fenntartás nélkül elmondja, hogy „nem tudom ellenőrizni, hogy mit csinál napközben (…), biztos van valakije”. Emellett a cikkből az is kiderül, legalábbis K. Péter azt állítja, hogy korábban nem ütötte még meg a feleségét, de ezúttal „elvesztettem a fejem, elengedtem a kezem”. A szerző egyébként zárójeles megjegyzésekben kommentálja az általa feltárt eseteket, a fogkiverő kutató történetét követően például megjegyzi, hogy az ilyen esetekben „még a látlelet sem elegendő bizonyíték, hiszen a szakértői vizsgálat sem tudja mindig egyértelműen megállapítani, hogy verekedés vagy baleset okozta-e a sérülést. Az ítélet, többnyire enyhe pénzbüntetés, mert a törvénytevő tekintettel van a családra, a gyerekekre.”

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/csaladon-beluli-eroszak

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.