- Heti Fortepan 148.
- 2023. július 14.
Az ördög csíkosat visel
A tiltott öltözéktől a praktikus viseleten át a népszerű divatcikkig
Először az ördög járt csíkos ruhában, majd amikor ő ráunt, megkapták a vele cimborálók. Később szolgák és elítéltek, még később a strandok úri közönsége viselt ilyet. A matrózokkal és Coco Chanellel a csíkos holmik végül megérkeztek a mi gardróbunkba, és a Fortepan fényképeire is. Mese a világ legegyszerűbb grafikai motívumáról, meglepetésekkel.
Mindenkinek tetszenek, különös vonzódást érzünk irántuk. Ha ruhák vagy textilek közül kell választanunk, nagy valószínűséggel a csíkos felé nyúlunk, ha ránézünk egy fényképre, a csíkos felsőben szereplő figurát vesszük észre és tanulmányozzuk elsőként, és elég meglátnunk egy csíkozott mintájú ernyőt vagy kendőt, máris érezzük a vízpart, a forró nyár hangulatát. A bohóc nadrágján, a sportolók mezén, a kedvenc nyári pólónkon – de az elítéltek uniformisán is. Matrózok és svájci gárdisták egyenruháján, gyerekek és gengszterek öltözékén… Képtelenség még csak számba venni is, hány helyen, miféle színben és formában vesznek bennünket körül csíkos anyagok.
Egy neves francia kultúrtörténészt olyannyira elvarázsoltak a színes sávok, hogy jó harminc évvel ezelőtt monográfiában foglalta össze azok történetét. Bár magyarul nem jelent meg, cikkünkben támaszkodunk Michel Pastoureau L’étoffe du diable: une histoire des rayures et des tissus rayés (Az ördög ruhája: a csíkok és a csíkos kelmék története) című könyvére.
Pastoureau a középkor néhány évszázadával kezdi, amikor józan ember fel nem vett volna csíkost, hiszen azt az ördögtől valónak tartották. Bibliai törvényekre hivatkozva, és mert az akkori világkép nem viselte el a rendetlenséget, a zavart. A követendő értékrend világos volt: a jóhoz a tisztát, az egyszínűt, a keveretlent, az érthetőt társították. Feltűnő, leginkább keresztbe csíkos ruha viselésére kötelezték hát a deviánsokat, vagyis a prostituáltakat, a kegyvesztetteket, a fogvatartottakat, az eretnekeket. A többieknek ellenben büntetés járt érte. Csíkosban ábrázolták a társadalmi békére veszélyesnek ítélt hűtleneket, bolondokat, leprásokat. De nem egyszer magát a gonoszt is.
Lassan változott csak a trend, de idővel a szolgák ruhatárát gazdagították a látványos darabok (századokkal később visszatér majd a motívum az inas, a lakáj és társaik uniformisán), és velük a mutatványosok, a muzsikusok, a solymászok, viseltek ilyesmit. Arra, hogy a csíkos ruha – de mindig szigorúan csak a függőleges csíkozású – viselője különleges egyéniségéről, választékos ízléséről, figyelemre méltó gazdagságáról árulkodjon, a francia kutató szerint egészen a 16-18. századig kellett várni.
A témában kutakodva kinek ne jutna eszébe a rabruha? Ma már nem adnak az elítéltekre ilyesmit, de a néhány évszázad alatt, amíg használatban volt, az emberiség kitörölhetetlen vizuális élményévé vált a keresztbe csíkos öltözék. A szökésen gondolkodóknak számolniuk kellett azzal, hogy a rendhagyó ruhájuk miatt mindenhol felismerik majd őket.
A náci rezsim koncentrációs táboraiba hurcoltak nem az elítéltek hagyományos öltözékét kapták, de a koncepció itt is hasonló volt: szökés esetén mindjárt meglátni, felismerni a foglyot. Elég volt magukra ölteni a durva anyagú, kék-szürke függőlegesen csíkozott egyenruhát, az ártatlan emberek máris elítéltnek tűntek. A foglyokra ez pusztítóan hatott, az őröknek viszont megkönnyítette a dolgát, mert nem egyéneknek, hanem bűnözők tömegének láthatták a rájuk bízottakat.
Csíkok és sávok szerepelnek történelmi címereken, zászlókon, pecséteken is. A jelképek modernizált formában (logók, mezek, jelvények) tovább élnek, elsősorban a sportolói csapatok, klubok emblémáin. A széles sávokkal díszített mezekben pedig a játékosok kényelmesen szemmel tarthatók a pályán.
A csíktörténelem külön fejezete a tengerészeké. A legénység legalul álló tagjai kezdtek csíkos darabokat hordani – a korabeli festményeket tanulmányozó kutatók szerint olyan három-négy-ötszáz éve –, nekik volt a legnagyobb esélyük rá, hogy munka közben a vízbe esnek. Csíkosban jobban látszottak a hullámok között, így társaik nagyobb eséllyel tudták kihúzni őket a tengerből. Vagyis a csíkos felső a neonszínű mentőmellény elődje volt.
Az említett festmények holland, angol, breton hajókat vagy kikötőket ábrázolnak, hivatalossá viszont a francia haditengerészet tette a csíkos uniformist: 1858-tól a tengerészgyalogosok kék-fehér marinière-ben járnak. Ez tulajdonképpen a breton halászok és hajósok hagyományos viseletének az adoptálása volt, persze komoly szabványosítással, többek között a csíkok számának, méretének, távolságának meghatározásával. A Monarchiával egy időben megalakult Császári és Királyi Haditengerészet matrózai az évszaktól függően fehér vagy kék ingjük alá ugyancsak keresztbe csíkos pamut alsóinget kaptak.
Úgy tűnik, két nőnek köszönhető, hogy nekünk is lehet otthon a tengerészek munkaruhájából. Viktória brit királynő trónörökös kisfiát ötévesen matróz öltözékben festtette meg, megvetve ezzel a nautical fashion alapjait. Coco Chanel pedig a nők számára nyitotta meg az utat a (matróz)csíkok világába. A közönség – ezt a Fortepan képein is tanulmányozhatjuk, lelkesen követte a trendet. A múlt századforduló körüli évtizedekben fedezik fel a tengerpart örömeit a gazdagok és szépek, és a gyógyulni vágyók. A 20. század első évtizedeire pedig a tengeri fürdők jelmez- és díszletelemei végérvényesen csíkosak.
1958-ban Magyarországon a Ramona Szövetkezet gondoskodott a nyár divatcikkeiről. A József Attila utca 12. szám alatti üzletében minden színben kaphatók voltak a csíkozott pamut halászblúzok. Egy divatösszeállításból kiderül, hogy 1972 nyarán a hagyományos kék-fehér függőleges csíkozású fürdőruha mellett megjelent a lila-fehér is. „Ez a teltkarcsúaknak igen előnyös, de a magas, sovány nők ne öltsék magukra, mert még jobban soványít. (…) tarkacsíkos ingek is kaphatók ahhoz, hogy a strandra a férfiak legalább úgy felöltözhessenek, mint a nők.”
Pastoureau úgy véli, a csíkos anyag a strandok mellett azért hódíthatta meg a háló- és fürdőszobákat is, mert elődeink észrevették: a pecsétek és koszfoltok inkább feltűnőek egy egyszínű kelmén, mint egy csíkos anyagon – vagy egy pepita padlón. Könyvének egy kritikusa azonban úgy látja, inkább technikai-gazdasági magyarázata lehet annak, hogy a matracok, az ágyneműk, a köntösök, a pizsamák a fél világon csíkosak: a gyári szövőszékről kikerült anyagok esetében technológiai okokból előfordult, hogy egy csíkos verziót olcsóbban ki tudtak hozni egy kifogástalanul tiszta egyszínűnél.
Akárhogy is, a kaposvári közkórház 1903-ban 100 darab kék csíkos vánkos czihát rendelt, a szabadkai Mária Valéria közkórház a nagy háború harmadik évében hirdetett versenytárgyalást 1000 m. lepedőnek és 300 m. vánkos huzatnak való kék csíkos vászon, 800 m. férfi ingnek, 800 m. alsó nadrágnak és 1400 m. női ingnek való ugyancsak kék csíkos vászon beszerzésére. Baján a városi szegényházba kerestek anyagot 1927-ben 30 drb. női ingre, hosszú ujjal piros csíkos vászonból és 50 drb. lepedőre ugyanabból, a pécsi egyetemi klinikán 1930-ban a csíkos betegkabátból volt hiány.
Az egészen keskeny csíkokkal szőtt, szép vászon olcsó és könnyen tisztítható volt. Így tengertől távoli kertekben és teraszokon is – például a magyar vidéken – csíkos párnák, függönyök, árnyékolók között telt a nyár. A klasszikus kék-fehér és piros-fehér mellett a legérdekesebb, ma az antik piacok különlegessége, a sokszínű csíkos lepedővászon volt.
A csíkozott anyagokat gyerekeknek sem csak a vidám kinézetük miatt választhatták a szülők – a foltok is kevésbé voltak feltűnőek rajtuk. Nem mintha az elképzelt gyerekruhát mindig olyan könnyű lett volna beszerezni. 1965-ben például az anyukák tanácstalanul álltak a Röltex-boltok pultjainál, nem volt választék sem méretben, sem színben gyerekzokniból. „Ma nálunk kisfiú-kislány egyformán csíkozott pamutzokniban jár, mert más nem kapható.” És a felnőttek? Nem érezzük lazábbnak, rokonszenvesebbnek azokat a felnőtteket, akik gond nélkül felvesznek egy-egy klassz csíkos darabot?
És ilyen mintázatú a legtöbb napellenző, árnyékoló? Hát persze… Tervezőik eleinte igyekeztek követni a fénysávok mintáját, ahogy a spaletták és redőnyök beengedik a fényt a helyiségekbe. De idővel a megrendelők egyszerűen úgy érezték, hogy a világ akkor kerek, ha a terítő kockás, az árnyékoló pedig csíkos. Szép példákat találunk erre egykori magyarországi felvételeken, de van egy érdekes manhattani fényképünk is.
Az Egyesült Államok nemzeti műemlékekért felelős szolgálata publikált egy kiadványt az árnyékolók használatáról a historikus épületeken. Azt írják, ezek a kiegészítők közel két évszázadon át meghatározták az amerikai városok főutcáinak a képét, majd a légkondi megjelenésével eltűntek. Miután mind többen ismerik fel, hogy milyen sokat adtak a városképhez – voltak épületek, amelyeknek a vidám árnyékolók voltak az elsődleges díszei, és nem csak az utcai kirakatok, hanem a privát lakások emeleti ablakai felett is megjelentek – mostanában előfordul, hogy újrarakatják őket.
Ma már leginkább szintetikus anyagból valók, de hajdan úgy Amerikában, mint Európában kanavászból, vagyis kenderből vagy lenből készült vászonponyva alatt hűsölhettek a kuncsaftok. A színeket igazíthatták az épület árnyalatához, stílusához, vagy a cég logójához. Ez utóbbit, a cég vagy a tulajdonos nevével együtt idővel ráfestették a ponyvára is.
A lakások díszítésénél csíkozással igyekeztek a helyiségek magasságát optikailag megnövelni, épp ezért tömegesen a 19. századtól festették, tapétázták csíkosra a szobákat, amikor azok a korábbi századokhoz képest összementek.
A hatvanas évektől egy sor szubkultúra, mozgalom rajongója is büszkén viselte a vidám vagy épp zavarba ejtő csíkokat. A pesti utcáról sem hiányzott, a maguk képére formálták a punkok és hippik is, és még ha név szerint nem is ismerte a fiatalság az op art képviselőit a hatvanas, Vivienne Westwoodot és új hullámos ruháit a hetvenes vagy Gaultiert és tengerészes kollekcióit a nyolcvanas évekből, a trendet igyekeztek azért érezni.
A sztárok pedig tisztában voltak vele, ha csíkosban jelennek meg, minden szem garantáltan rájuk szegeződik – de ünnepelték vele a szabadságot, az ifjúságot, a gondtalanságot is. Ugye látjuk magunk előtt James Dean, Picasso, Audrey Hepburn vagy Marilyn Monroe feledhetetlen csíkos ruhás fényképeit? De nagyon menő Somlyó György költő és az idős Mezei Mária öltözéke is – őket a Fortepan képek között keressük.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/csikos
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.