Évekkel ezelőtt történt. Ültünk a Fővárosi Nagycirkusz sötét nézőterén, és bámultunk felfelé, a reflektoroktól keresztül-kasul szabdalt levegőbe. A bűvész műsorszáma után egy híres orosz artistacsoport produkciója következett. Átrendezték a porondot, jöttek mentek, köteleket oldottak el, cipekedtek, aztán végre kipenderültek a közönség elé a flitteres, testhezálló ruhába bújt légtornászok. Az este csúcspontjának egy félelmetes, bonyolult mutatvány ígérkezett, amelyet az tett különösen borzongatóvá, hogy a levegőben megpördülő és lengő művészek alatt nem volt kifeszített biztonsági háló.

Lélegzetvisszafojtva figyelt a közönség a fülledt lelátón. Mindenki felfelé bámult, oda, arra a levegőben megvilágított pontra, ahol két lendülő testnek kellett majd találkoznia és megragadnia egymást, egyetlen töredék másodperc tévesztés nélkül. Pergett a dob, sűrűsödött a nézőtéren a csend, és tekintetem a színpadról egy másodpercnyi időre elkalandozott. A sötétben, a szélen, ott állt a piros ruhás, bajuszos porondmester. Ő is felfelé figyelt hátraszegett fejjel, és közben kapkodva, ujjhegyét épp csak megcsókolva, szláv módra keresztet vetett.

A valódi történet hirtelen ott, ebben a rövid gesztusban mutatkozott meg. A félelem, a kockázat, a testek kiszolgáltatottsága a piros kabátos, idős férfi mozdulatában tükröződött.

Talán nem is látta más a sok száz ember közül. Csak én, aki félrenéztem.

A történet gyakran a porondon kívül, a látómező szélén villan fel. Ott, ahová a fényszórók nem világítanak be. A sötétségben. A színpadon, az emelvényen többnyire azt látjuk, amit éppen láttatni akarnak velünk. Amire erővel igyekeznek felhívni a figyelmünket. Aki nem oda fókuszál, ahová a többiek, nem a komponált látványt fogadja be, hanem a széleken kóválygó, gomolygó füstöt követi, az véltelen pillanatok tanúja lehet. Márpedig a legnagyobb rendező, a legfőbb mágus mégiscsak a véletlen.