Skultéty Dániel, „a legkövérebb pesti színész” a balatonfüredi Liliom étterem teraszán 1940-ben. Háttérben az Esterházy strand. #57122 Fotó: Fortepan / Karabélyos Péter

Így ettek ők, így eszünk mi

Hogy vált a kövérség a jóléti társadalmak védjegyévé?

Miközben az evéskultuszt piedesztálra állító Krúdy Gyula 1919-ben még attól tartott, hogy eltűnnek Magyarországról a tekintélyt parancsoló hasak, az 1930-as években egyre több orvos figyelmeztetett az egyre terjedő elhízásjárvány veszélyeire.

„Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a tölgyfák, és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető (…). Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon, a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető férfi, aki egy országban soványan marad” – írta élcelődéstől sem mentesen 1919-es Magyar hasak című publicisztikájában Krúdy Gyula, akire – elsősoban a Szindbád-történetei miatt – az utókor az evéskultuszt irodalmi köntösbe öltöztető zseniként emlékezik.

1940. #92393 Fotó: Fortepan / Ebner

Krúdy változatos módokon állította párhuzamba az evést és az egyéb testi örömök hajkurászását, érzékletes társadalmi látleletet villantva ezzel a két világháború közötti boldog békeidők Magyarországáról. Mint azt a Szindbádot egy ízben vendégül látó névtelen, csak a vértanú feleségeként hivatkozott női karakter kifejti:

„Minden férfi szerelmes, ha ízlik neki az étel, amit elébe adnak. Jár ide egy öreg méltóságos úr hétfőn, akinek igen szép nyugdíja van, még tüzelőt is olcsóbban kap a könyvecskéjére: minden ebédnél megkéri a kezemet, amikor olyan rántott csirkét készítek neki, amely kedvére van. Kedden egy mérnök szokott nálam ebédelni, aki német ember létére a töltött káposztáért rajong. Alig bírok tőle megszabadulni, amikor tele ette magát. Csütörtökön az ügyvédünk jön, aki a csöröge bolondja, és ha elég nagy tál csörögét adtam elébe, szidni kezdi szegény uramat, hogy ilyen asszonyt kénytelen özvegységre juttatott. Pénteken a falunkbéli plébános úr szokott meglátogatni, mert ilyenkor van dolga Pesten. Télen, mikor káposztás csíklevest főztem neki, kijelentette, hogy a mostani gazdasszonya helyett engem vesz magához. Szombaton két kártyás jár ide, akik itt mindig veszekedni szoktak elmúlt dolgok fölött. De a főztemre kibékülnek, és megfogadják, hogy nyomban tisztességes életet kezdenek, amikor olyan asszonyra találnak, amilyen én vagyok. Vasárnap a szegény uramnak főzök ebédet.” 

Az orvosok korán felismerték a zsírpárnákban rejlő veszélyeket

Krúdy kulináris örömök iránti megszállottsága nemcsak annak fényében különösen izgalmas, hogy ő maga – Nyáry Krisztián tavaly megjelent, Így ettek ők című kötete szerint – nemhogy nem volt nagyétkű, de kifejezetten szerényen fogyasztott az ebédlőasztalnál, így aztán egy dekányi súlyfelesleg miatt se nagyon kellett aggódnia. Műveiben a tekintélyt parancsoló has, a zsírpárnák leginkább a középkorú férfiak sajátjaként bukkannak elő. Bár a kövérséggel szembeni társadalmi stigma Krúdy idejében nemhogy jelentős nem volt, de az úszógumik kifejezetten a jómód jeleként tűntek fel a történeteiben, a szakemberek már az 1920-as, 1930-as években is inkább az elhízás veszélyeire hívták fel a figyelmet. 

1931. #54922 Fotó: Fortepan / Párdányi Miklós
1934. #273669 Fotó: Fortepan / Tamássy Andrea

Dr. Ducks Gábor Az Uj Idők folyóiratban 1934-ben például Krúdyra rímelve kezdi ugyan a cikkét, ami szerint „a kövér embert kezdetben irigylik jó kondíciójáért”, ám az írást azzal folytatja, hogy „végül szánakoznak rajta, és teljes joggal. Az elhízott ember (…) egészség szempontjából korántsem teljes értékű ember. A felesleges zsírtól való megszabadulás nemcsak a divat, az esztétika kérdése, hanem egyszersmind orvosi követelmény is.” Ducks nem finomkodik a túlsúllyal küzdőkkel, kijelenti, hogy „az elhízott ember vagy sokat eszik, vagy keveset dolgozik. Van azonban, aki sokat is eszik és keveset is dolgozik. Ritka az az eset, amikor az elhízás belső okra, az anyagcsere csökkenésére vezethető vissza”, sőt, Ducks cikkéből az is kiderül, hogy mekkora súly számított az 1930-as években túl soknak: „ha a magasság egy centiméterére 530 grammnál több súly esik, kóros elhízásról beszélhetünk”. Ez egyébként nem is olyan kevés, legalábbis akkor, ha valaki alacsonyabb az átlagnál. Egy ma átlagos magasságúnak tekintett 175 centiméter magas embernél szinte mindegy, hogy a Ducks-féle módszerrel vagy a manapság az elhízottság megítélésére a legszélesebb körben elterjedt (a kilogrammban mért testsúly és a méterben megadott magasság négyzetének a hányadosaként számítandó) BMI-index alapján mérünk, a még elfogadhatónak tekintett súly mindkét módszer esetében nagyjából 92 kilogramm körül alakul. Az ennél alacsonyabbakkal szemben azonban a Ducks-módszer sokkal megengedőbbnek bizonyult. A 160 centiméter magasaknál például már jelentős az eltérés a két számítási módszer között, mert míg a BMI-index ebben az esetben 76,5 kilogrammban maximálja az egészséges testsúlyt, a Ducks-módszer akár még a 84 kilót is elfogadhatónak tartja. 

A felvétel az újvidéki Trg Slobode (eredetileg Ferenc József tér, késöbb Országzászló tér) 7-es szám alatti szálloda erkélyén készült 1939-ben. Háttérben a Szűz Mária Szent Neve-templom (Crkva imena Marijinog) látható. #265583 Fotó: Fortepan / Horváth József
1942. #266219 Fotó: Fortepan / Vízkelety László

Az anyagcserebetegségek kór- és gyógytanáról szóló 1933-as orvosi szakkönyvben Hetényi Géza kétszeres Kossuth-díjas belgyógyász, akadémikusnak köszönhetően egész fejezet foglalkozik az elhízással, ahol Hetényi doktor a mérési anomáliákra is kitér. Kora tudományos ismereteit a témában Hetényi azzal vezeti fel, hogy „az elhízás fogalmának meghatározása nem könnyű (…), hiszen a »jól táplált« vagy »molett« embertől a »hájtömegig« teljesen fokozatos az átmenet (…). Hogy az elhízást a betegségek sorában szokás tárgyalni, arra mutat, hogy már maga az elhízás is kóros folyamatnak tekintendő, függetlenül attól, vajjon mértéke a szervezetre csupán veszedelmet vagy máris ártalmat jelent-e. Akkor járunk el tehát a leghelyesebben, ha elhízás alatt a test zsírszövetének erős túltengését értjük tekintet nélkül arra, vajjon korlátozza-e a szervezet teljesítőképességét vagy vezetett-e már a különböző szervek működésének zavarához. Csakis ezzel – az általános szokással ellentétben álló – felfogással remélhetjük, hogy az elhízás következményeinek idejekorán vesszük elejét!” Az akadémikus ezután módszeresen végigveszi, hogy a nemzetközi belgyógyászati gyakorlatban milyen különféle számítási módszerekkel döntötték el, ki számít kórosan kövérnek, és mely módszerek milyen tévedési lehetőségeket hordoznak magukban. Hangsúlyozza, hogy önmagában a testsúly vagy a külcsín nem feltétlenül árulkodik a szervezet testzsírszázalékáról, illetve kitér a teljes testet érintő vagy csak bizonyos testtájékokon jelentkező elhízás különbségeire. Taglalja az elhízást okozó tényezőket, kiemelve, hogy bár a kóros kövérség mindig abból fakad, hogy az érintett több energiát visz be a szervezetébe, mint amennyit a szervezete felhasznál, a szervezet szabályozási folyamatai is szerepet játszanak, ezért is lehetséges, hogy miközben minden ember életmódja változik, mégis vannak, akik az életkoruk előrehaladtával egyáltalán nem híznak, míg mások egyre tekintélyesebb külsőt öltenek.

Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter beszédet tart 1953-ban. #80284 Fotó: Fortepan / UVATERV

Élet- és szemléletmód-változás is kellett az elhízásjárványhoz

A járványszerű elhízás mindenesetre egészen a 20. század derekáig nem ütötte fel a fejét, aminek az egyszerű oka az volt, hogy az átlagemberek a 18. századi ipari és technológiai vívmányok elterjedéséig leginkább az alultápláltságtól és az élelmiszerhiánytól szenvedtek. A megfelelő mennyiségű és minőségű táplálék, valamint a közegészségügy fejlődése eleinte a jótékony hatásait érzékeltette, az átlagéletkor növekedésében és az egészségesebb testalkat általánossá válásában. Noha a 20. század elejétől futótűzszerűen kezdett terjedni az új, vékony, hosszú lábakon járó, darázsderekú, csontos, keskeny vállú női szépségeszmény, a gyakorlatban ekkoriban még inkább az okozhatott problémát, hogy a többség nem nagyon jutott elegendő mennyiségű húshoz. Amellett, hogy a férfiakat egészen a 20. század végéig már-már megillette a tekintélyt parancsolónak mondott bendő, Herbert Hoover amerikai elnök 1928-ban még egyébként is azzal a kampányszlogennel fordult rá az elnökválasztásra, hogy „csirkét minden fazékba”, ami aligha hozott volna neki győzelmet, ha a szárnyas amúgy is rendelkezésre állt volna. 

Magyarországon az 1960-as évekig nem vezettek megbízható epidemiológiai statisztikákat az elhízottak arányáról, a korabeli sajtóból és a későbbi adatsorokból jól látszik, hogy a fogyasztói társadalmakra a 20. század második felétől jellemző fokozott súlygyarapodás a magyarokat sem kerülte el. Sándor Róbert az Élet és Tudomány Kalendáriumában 1962-ben már „közhelynek” nevezte, hogy a kóros kövérség népbetegséggé vált Magyarországon is, „az utcán, a munkahelyeken és a szórakozóhelyeken mind több és több kövér embert lehet látni és ami már kevéssé örvendetes, ezek a »jóltáplált« emberek hamarosan az orvosi rendelőkbe is eljutnak” – írja Sándor, aki szerint minden felesleges kilogramm egy egész évvel csökkenti a várható élettartamot. Magyarországon mindenesetre 1960 és 1980 között megduplázódott, majd az ezredfordulóig ismét megduplázódott a kórosan elhízottak aránya. A Magyar Tudományos Akadémia lapjában megjelent Globesity, a tömeges elhízás pszichológiája című 2013-as tanulmány szerint ennek a hátterében a közegészségügy jelentős javulása mellett az állhatott, hogy az 1960-as években kezdett gyors ütemben terjedni a televíziózás, megjelentek a háztartásokban a nagy mennyiségű élelmiszer frissen tartását biztosító hűtőszekrények, majd tíz évvel később terjedni kezdtek a cukrozott üdőítőitalok, és végül a rendszerváltás környékén a gyorséttermek és a kényelmi ételek is meghódították a keleti blokkot is. 

A pécskődombi (kopaszdombi) cigánytelepen Salgótarjánban 1974-ben. #262625 Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
1981. #213238 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ezzel párhuzamosan Magyarországon is meredeken emelkedett a háztartásokban az autók száma, míg a második világháború után alig néhány ezer személygépkocsi rótta a magyar utakat, 1985-re már 1,5 millió autót használtak az országban. A mozgásszegény életmód és az élelmiszerek könnyű hozzáférhetősége mellett a gyereknevelési elvek múlt század közepi trendjei is hozzájárulhattak a zsírpárnák gyarapodásához. Miután a második világháborút követő munkaerőhiány miatt világszerte megnyíltak a nők előtt a munkaerőpiacok, a keleti blokkban pedig a szocialista nőideál eszményével is igyekeztek a nőket az erőltetett ütemben iparosított ország gyártósorai mellé terelgetni, társadalmi elvárássá vált, hogy az újszülöttek már akár 2-3 hetes korban is kiszámítható rend szerint étkezzenek. Az Egyesült Államokban Benjamin Spock, Magyarországon pedig Pikler Emmi és Zoltán Zsófia gyermekorvosok iránymutatásait követve sikerült teljes generációkat rászoktatni arra, hogy ne akkor egyenek, amikor éhesek, hanem akkor, ha eltelt a következő evésig előirányzott 3 óra. 

1971. #204742 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/elhizas

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.