- Heti Fortepan 210.
Egy úriember a szürkeségben
Fábián József fotográfus túlélési stratégiái az 1956 utáni Magyarországon
Sokáig lappangó, de annál izgalmasabb fotográfiai hagyaték több mint háromezer felvétele enged betekintést a Fortepanon a kádári konszolidáció időszaka és a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországa szűrt levegőjébe. Szerzőjük, Fábián József autodidaktaként képezte magát professzionális fotográfussá, hogy végül figyelemreméltó precizitással és érzékeny szemmel, olykor a szabadság különös levegőjétől átitatva dokumentáljon magyar és nemzetközi fodrászversenyeket, a szocmodern szélárnyékában a nyugati trendek felé kacsingató hazai építészeti törekvések figyelemreméltó példáit; vagy fotózzon pusztán kedvtelésből a budapesti utcákon. Színházi fotósként a kezdetektől részese volt a kaposvári Csiky Gergely Színház, majd a budapesti Katona József Színház legendás éveinek, miközben műtermi színészportréit rendszeresen közölték a hazai lapok.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – hangzik el a jelképerejű mondat a Megáll az idő antréjában az anya alakjának szájából, miközben két kamaszfiával tekint lakásuk ablakából a nyugatra emigráló férj alakja – hovatovább a bizonytalan jövő felé. Bár a Gothár opuszt – melyet forgatókönyvíróként, illetve a dialógok szerzőjeként részben Bereményi Géza jegyez – 1982-ben mutatták be a hazai mozik, mégis bátran kijelenthető, hogy a film 1956 novemberében induló szüzséje máig az egyik leghitelesebb feldolgozása a forradalomnak, majd az évekkel később kibontakozó kádári konszolidációnak. Fábián József több tízezer negatívot számláló fotográfiai munkássága ugyancsak ebben az időszakban kezdett kibontakozni, miután szerzőjük egyre szűkülő egzisztenciális lehetőségei okán úgy döntött, hogy a különböző budapesti építőipari vállalatoknál betöltött állásait maga mögött hagyva saját kezébe veszi sorsát, majd a korabeli terminológia szerint fényképész kisiparos lesz. Életművét megismerve, a forradalom leverése után kalandvágyból itthon maradók túlélési stratégiáinak egyik legkevésbé sem tipikus példája bontakozik ki előttünk.
Az 1932-ben Miskolcon született Fábián már fiatal felnőttként Budapestre költözött az acélvárosból, majd főkönyvelőként helyezkedett el a Budapesti Magasépítési Vállalat Belgrád rakparti irodájában. Ezekben az években vette feleségül Hlavicza Máriát, aki nem csak az életében, de későbbi fotográfiai tevékenységében is társa lett. Ám előbb beköszöntött az 1956-os év, majd annak októberében kitört a forradalom, Fábián József pedig verbálisan adott hangot a rendszerrel kapcsolatos averzióinak. Ennek később következményei lettek: munkahelyi lefokozás, jóval csekélyebb fizetés, majd 1958-ban elbocsátás jelentette a retorziók sorozatát. Noha ezt követően a Fővárosi Épületlakatos Ipari és Gépjavító Vállalatnál kapott újabb állást, ám közben úgy döntött, hogy előremenekül, és fotóamatőrből hivatásos fényképésszé képezi magát, hogy az 1960-as évek közepétől már iparengedéllyel a zsebében, szabadúszóként biztosítsa maga és családja számára az elkövetkezendő évtizedekben szilárdnak bizonyuló megélhetést.
Első hivatalos megbízatásai az építőiparban szerzett kapcsolatainak köszönhetőek, hogy hosszú időn keresztül dokumentálja a budapesti városszövetbe újonnan épülő házakat, középületeket. Fábián épületfotói között különösen érdekesek a Budai Vár polgárvárosának műemléki felújításai és foghíjbeépítései. A várostörténeti szempontból mára felértékelődött dokumentációs munka jelentőségét pedig nem lehet eleget hangsúlyozni, hiszen napjainkban sorra tűnnek el azok az 1960-as, 1970-es évek során tehetséges és jónevű építészeink tervei nyomán épült házak – gyógyíthatatalan sebeket ejtve építészettörténetünk idővonalán –, amelyek a szocreált váltó szocialista modernizmus esetlen ridegségével szemben gyakorta lokális építészeti gondolatokból, valamint nyugati trendekből inspirálódva mutattak fel előremutató hazai törekvéseket.
Fábián József az épületfotózással párhuzamosan került kapcsolatba a hazai fodrászvilággal, amely ugyancsak hosszú évekig tartó gyümölcsöző nexust hozott az 1958-ban alakult, és már 1962-től a nemzetközi fodrászversenyek állandó szereplőjeként megjelenő, magánzókat és szövetkezeti tagokat egyaránt befogadó Magyar Fodrász Klubbal. Fábián a szervezet hivatalos fotósaként éveken át állandó résztvevője volt a hazai és nemzetközi fodrászversenyeknek; külföldi útjain nem csak a szocialista tábor városaiba látogatott el, de nyugat-európai megmérettetésekre is rendszeresen eljutott. Ez a sajátos, a széles közönség számára kevésbé ismert világ – amelyben Fábián a fotók tanúsága szerint önfeledten mozgott – ugyancsak forrásértékű adalékokkal szolgál a korszakról. Akárcsak divatfotói, amelyeket böngészve gyakran azt is elfelejtjük, hogy a vasfüggönyön inneni világban járunk.
Bár Fábián színházi vonatkozású fotográfiáinak egy része jelenleg az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet archívumában található, jelen írás keretei között mégsem hagyhatjuk említés nélkül az életmű ezen részét, hiszen nagyjából az 1970-es évek közepétől megkerülhetetlen krónikása lett egy meghatározó teátrumi korszaknak. Ide tartozik a kaposvári Csiky Gergely Színház Zsámbéki Gábor, majd Babarczy László igazgatói működése által fémjelzett időszaka, de 1982-es indulásától évekig fotografálta a Székely Gábor igazgatta budapesti Katona József Színház legendás korszakának előadásait is; és Fábián színházi tevékenysége a rendszerváltozás után is töretlenül folytatódott.
A fotográfus lánya, az ugyancsak szakmabeli Fábián Annamária örömfényképezésként jellemzi édesapja utcafotózás iránti vonzalmát, s bár ezek a felvételek kisebb hányadát teszik ki a hagyatéknak, ugyanakkor kvalitásaik és dokumentumértékük miatt számosat találunk belőlük a Fortepanon. Ezek a felvételek megejtő őszinteséggel és az emberek iránti nyitottság bizonyítékaként engednek betekintést a budapesti utcák hétköznapi valóságába, de a külföldi utazások új világokat feltáró szemlélődése is minden esetben rögzült a fényképeken, legyen szó a keleti blokk, vagy a szabad világ nagyvárosairól.
Az évtizedek során elért szakmai elismeréseit, valamint emberi megbecsültségét kizárólag magának és családi hátterének köszönhette Fábián, aki a megvalósult szocializmus korszelleme vállalati és szövetkezeti kultúrájával parallel önállóan és saját erőből, állhatatosan és kivételes precizitással végezte fényképész hivatását. Ez az attitűd pedig fotográfiáinak a szemléletén is megnyilvánul. Fábián alakja sajátos entitásként mozgott a szürkeség évtizedeiben, amely a külsőségekben leginkább úgy nyilvánult meg, hogy mindig kifogástalan öltözékben, öltönyben és nyakkendőben, polgári modorban és kellemes társasági emberként jelent meg mindenhol, vagy fogadta saját műtermében a modelljeit. Ugyanakkor a formaságok mögött rejlő részletek is fontosak. A fotográfus úgy technikailag, mind az esztétikai dolgok tekintetében folyamatosan képezte magát, s ezt részben nyugati lapokból tette, melyek közül nemegy szaklapra, vagy fotóművészeti periodikára is előfizetett a vasfüggönyön túli utazásai során. A korral folyamatosan haladó technikai felszerelését is rendhagyó módon biztosította az évtizedek alatt, amit gyakran kalandos úton juttatott be az országba, legyen szó egy Leica, egy Nikon, egy Canon fényképzőgépről, vagy előszeretettel használt középformátumú Mamiya kameráiról. Laborfelszerelései ugyancsak a Lajtán túlról érkeztek, emellett ő volt az, aki az elsők között a korabeli Magyarországon hordozható műtermi szettel vonult ki sok más mellett divatanyagokat fotózni. Ráadásul a hetvenes években ezt már egy Opel Manta boldog hazai tulajdonosaként tette, miután lecserélte addig használt Kadettjét.
Hogy Fábián József ezzel az attitűddel miért nem távozott egy adott pillanatban nyugatra – noha lehetősége lett volna rá, miután Bécsben biztos egzisztenciát kínáltak számára, ráadásul németül is jól beszélt –, lánya a család fontosságával magyarázza. Nyugatra szóló kék útlevelet ugyanis csak az édesapja kaphatott, hiszen a belügy pontosan tudta az ilyen jellegű kérvények esetében, hogy a család szétszakadásának a gondolata már önmagában visszatartó erőt jelenthetett a tartós kiutazással szemben. Mindamellett az sem lehetett mellékes érv, hogy Fábiánék az Operaház mögötti, leválasztott állapotában is impozáns nagypolgári lakásukban – amely magában foglalta a labort és a műtermet is – mégiscsak biztos egzisztenciát alakítottak ki maguk számára. Mindeközben az intézményi archívumok alaposságával évtizedeken át gyarapodó fotográfiai életmű dokumentációja mindent megőrzött, ami az 1950-es évektől Fábián utolsó aktív időszakáig, az ezredforduló környékéig tartott, s végül nagyjából a fotográfia digitális átállásával ért véget.
A 2015-ben elhunyt fényképész hagyatékának színházi fotográfiákat tartalmazó része Fábián Annamáriának, valamint férje, a teátrumi szakember Tímár Tamásnak köszönhetően nemrég az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe került, míg valamivel később az anyag zömmel fodrászversenyeket, építészeti fotográfiákat, városképeket, valamint utcafotókat és néhány családi vonatkozású felvételt tartalmazó válogatása már a Fortepanon vált mindenki számára elérhetővé.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/fabian-jozsef
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.