Egy balin a bajai Kodály Zoltán utca 11. IV. emeleti erkélyén 1985 körül. #76722 Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Böjti eledelből karácsonyi lakoma

Így tűnt el a hal a magyar gasztronómiából

A magyarok a 20. században annyira kevés halat ettek, hogy az egy főre jutó éves átlagfogyasztás még dohányból és alkoholból is több volt. A böjti eledelből az 1960-as évektől lett karácsonyi lakoma, annak ellenére, hogy az állampárt akkoriban nemigen támogatta a keresztény szimbólumok népszerűsítését.

„A hegyi pisztráng, ha nem nagy mértékben fogyasztjuk vacsorára, rendszerint könnyű, kerekeken járó álmokat hoz. Ugyanez a tulajdonsága van más hegy vidéki halaknak is: az ember oly könnyedén gurul le álmában a legmagasabb hegyről, mintha legalábbis szárnya volna – írta 1920-ban megjelent Álmoskönyvében Krúdy Gyula. A „hal-álomról” szóló esszé az egyébként szótárszerű felsorolásokat tartalmazó kötetben egészen kivételesnek számít, és jól tükrözi Krúdy gasztronómiai érdeklődését a témában. A hal, mint az álom tárgya szószedetként is megjelenik a kötetben, a halevés ott is külön jelentőséggel bír, mégpedig „férfinak jelent asszonyi hajlandóságot, asszonynak könnyű szülést”. 

Halász merítőhálóval 1941-ben. #174946 Fotó: Fortepan / Herskó Kata / Herskó Anna
Sült keszeg a siófoki vasútállomás büfésorán 1957-ben. #30277 Fotó: Fortepan

A hal hazai gasztronómiában betöltött szerepe iránti érdeklődés Krúdy esetében azért tűnhet túlzónak, mert az 1878-ban született, és 1933-ban elhunyt író élete épp arra az időszakra esett, amikor a hazai halfogyasztás elérte a totális mélypontot. Az 1880-as évek végén az egy főre eső átlagos éves halfogyasztás alulról verte a másfél kilót, ami Krúdy életében, az 1930-as évek közepéig gyakorlatilag megfeleződött. Bár az államszocializmus évei alatt történt e téren némi visszakapaszkodás, a magyarok évente átlagosan még 1985-ben is legfeljebb 2 kiló halat ettek, ami nagyjából megegyezett az egy főre eső éves dohányfogyasztás mértékével.

Balatatoni halászbárkák és halászok 1917-ben. #132266 Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Történeti Fényképek Gyűjteménye
Halászok a siófoki kikötőben 1908-ban. #86567 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Összehasonlításképpen: azokban az országokban, ahol a halevés – például a tenger könnyű elérhetősége miatt – magától értetődő, például Norvégiában, Finnországban, Franciaországban, Olaszországban, a hazai fogyasztás nagyjából 15-20-szorosát lehet egyetlen emberre kalkulálni. A legnagyobb európai halfogyasztónak számító Portugáliában évente közel 60 kilogramm az egyetlen ember által átlagosan elfogyasztott hal mennyisége, az Európai Unióban az átlagos egy főre jutó éves fogyasztás nagyjából 24-25 kilogramm. 

1905. #2632 Fotó: Fortepan
Csuka és büszke tulajdonosa 1957-ben. #84412 Fotó: Fortepan / Morvay Kinga / Morvay Lajos

Bár arról nem állnak rendelkezésre adatsorok, hogy a magyarok mennyi halat ettek néhány száz évvel ezelőtt, az biztos, hogy a természetes vizek a középkorban, de még a kora újkorban is dúskáltak a halakban. Ezt a mocsarak 19. századi lecsapolása és a drasztikus folyószabályozási gyakorlat vágta gallyra annyira, hogy bő száz év elteltével – a hazai horgásztársadalmat megosztó – törvényben szabályozták a magyarországi halászatot és horgászatot, egyúttal állami tulajdonba rendelték a természetes vizek teljes hazai halállományát. Mindez azt követően történt, hogy a rendszerváltás, de még inkább az ezredforduló után több körben igyekeztek a hazai halfogyasztást felduzzasztani, aminek következtében mára az 1980-as években jellemző halfogyasztási mutatók nagyjából megtriplázódtak, fejenként 6 kilogramm körülire nőtt a magyarok által évente megevett hal mennyisége. Ezzel azonban még mindig jelentősen el vagyunk maradva az európai átlagtól, de még a sereghajtóktól is.

1940. #134668 Fotó: Fortepan / Album018

A nemesek böjti ételként, a parasztok legfeljebb mutatóba ették a halat

Pedig a 17-18. szakácskönyvek jellemzően még több tucat fajta hal feldolgozásának módjait írták le, akár kétszázféle halételt is tartalmazhattak, írja az Ortutay Gyula néprajzkutató vezetésével szerkesztett Magyar néprajzi lexikon. Igaz, halat elsősorban a nemesi vagy később a nagypolgári családokban ettek, aminek elsősorban az volt az oka, hogy „a halászóvizek már a középkorban földesúri tulajdonba kerültek, az értékesebbeken a jobbágy csak szolgáltatás ellenében halászhatott. A kevésbé értékes vizeken azonban a jobbágyok számára szabad volt a halászat. A halászati főidény késő tavasztól kora őszig tartott. A nyáron mással elfoglalt paraszthalász fő évadja a tél és tavasz volt” – írja az Akadémiai Kiadónál nyolc kötetben készült, de csak hét kötetben megjelentetett Magyar néprajz

1941. #153322 Fotó: Fortepan / Miklós Lajos
Bemutató halászat a befagyott Balatonon Siófok közelében Mayer János földművelési miniszter tiszteletére 1924-ben. Balra vadászkalapban Kaáli Nagy Dezső, az Országos Vízépítési Igazgatóság mérnöke. #183487 Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum | Leltári jelzet: MMKM TEMGY 2019.1.1. 1102

A hal elsősorban böjti ételként került – leginkább a nemesi családokban – az asztalra. A paraszti háztartásokban legfeljebb a folyók, mocsarak mentén halászatból élőknél volt rendszeres fogás, például a 16-17. században böjti ételként fogyasztott, savanyított káposztában főzött angolnaszerű hal, a réti csík. Miközben az olcsóbb halakat tartósítva, sózva, szárítva, füstölve a szegényebb rétegek is hasznosították, az értékes halakat – tokféléket, kecsegét, vizát – a nemesség túlnyomórészt külföldre exportálta. A világ első, Bartolomeo Sacchi (művésznevén Bartholomaeus Platina) által jegyzett, és a Helikon Kiadó által idén magyarul is megjelentetett nyomtatott szakácskönyvében a kecsegéről például az olvasható, hogy „e halat felkoszorúzott szolgák fuvolázva vitték a palatinusi asztalokhoz, mintha csak isteneknek járó áldozati lakoma lenne”.

Pásztor János a Halász című szobra a balatonfüredi kikötőben 1963-ban. #143066 Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A Horgászok című szobor gipszmintája Mikus Sándor szobrászművész műtermében a Százados úti Művésztelepen 1974-ben. #194753 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Az egyébként Európa-szerte elterjedt, nyugaton leginkább tőkehalból készített szárított halat a közép-európai szakácsok olyannyira nem tartották sokra, hogy Marx Rumpolt 16. századi sztárséf egyik szakácskönyvében – a már idézett Magyar néprajz vonatkozó fejezete szerint – arról írt, hogy „minden ország rászorul a szárított halra, csak Magyarország nem, mert ott bőven van friss hal, és a magyarok csak büdös bestiának tartják a szárazat”.

Halszárítás Siófokon 1908-ban. #86568 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A szokás akkor is nagy úr, ha korábban nem is létezett

A 19. századi folyószabályozások, valamint a reformáció és a szekularizáció terjedésével a böjti tilalmak lazulása odáig vezetett, hogy a 20. század elejére a hal gyakorlatilag teljesen eltűnt a magyar konyhákból. Ahol mégis ettek halat, ott a halétel szinte kizárólag karácsonykor került terítékre. A mára az egész keresztény világban elterjedt karácsonyi halvacsora azután vált a katolikus hívek körében is általánossá, miután Paenitemini-ként emlegetett direktívájában VI. Pál pápa 1966-ban hivatalosan is kihirdette az egyház böjti szigort érintő – már a korábbi évtizedekben is sokat enyhült – engedékenyebb álláspontját. A hasukat kedvelő, de a hagyományokhoz mégis ragaszkodó hívek ezután tették Jézus felkent tanítványainak (és a hívő keresztényeknek) a szimbólumát, a halat az ünnepi asztal központi fogásává. 

1977. #89415 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A gyakorlat a keresztény szokásokat hivatalosan elutasító, ám főként a vidéki kistelepüléseken azért eltűrő szocialista Magyarországon is elterjedt, azzal fűszerezve, hogy a vallási színezetet hírből sem ismerő családok egy részében például pénzbőséget  reméltek a karácsonykor elfogyasztott haltól. A második világháborút követően a Magyar Kommunista Párt majd annak utódpártjai célul tűzték maguk elé, hogy az ünnepi hagyományokat megfosszák egyházi töltetüktől, a Hegedűs-kormányban, Nagy Imre második kormányában, valamint a Kádár-korszakban egyaránt miniszteri tisztségeket betöltő Nyers Rezső már az 1960-as években is nyíltan képviselte, hogy „a vallásos emberek ünnepeljék csak a názáreti Jézus születését, (…) de mi kommunisták is magunkénak tekintjük a karácsonyt mint a szeretet, a kölcsönös megértésre törekvés ünnepét” – idézte fel a Múlt-kor történelmi magazinban a szocialista karácsony jellegzetességeit Murányi Gábor. 

Paksi halászok által a Dunából kifogott 105 kilogrammos és 215 centiméter hosszú viza a budapesti Paksi Halászcsárda előtt a Margit körúton (Mártírok útja) 1962-ben. #195244 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Az 1980-as évekre ez az engedékenység odáig fajult, hogy a világszerte az egyik legfontosabb keresztény szimbólumként ismert hal olyannyira elfogadottá vált az ünnepi asztalokon, hogy az amúgy totális hatalmat gyakorló állampárt kifejezett céljává vált, hogy „a boltokban legyen elegendő fenyőfa, hal, déli gyümölcs és műszaki cikk”. Ilyenkor még arra is igyekeztek figyelni, hogy a piacokon friss halból, pontyból és harcsából elég legyen készleten. Nem túl meglepő, hogy az akkoriban a magyarok által éves szinten elfogyasztott két kilogrammnyi hal jóformán egy az egyben karácsonykor került terítékre, viszont máig jellemző, hogy a magyarok jóformán kizárólag karácsonykor esznek halat. Az éves átlagban 6 kilogramm körülire feltornázott halfogyasztás mintegy 40 százaléka ugyanis az év végén gyarapítja a kereskedők pénztárcáját. 

Halaspult a fővárosi Központi Vásárcsarnokban 1976 körül. #84628 Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat
Molnár Margit, az MTV riportere a Központi Vásárcsarnok halaspultja mellől jelentkezik be 1962-ben. #56559 Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Ennek fényében az sem okozhat igazi meglepetést, hogy a középkorban még több tucat féle hal feldolgozását ismertető 150-200 féle (főúri) recept helyett mára mindössze néhány halfajta elkészítési módja mondható közismertnek, és a halászlét sokan a magyar konyha ékkövének tekintik, miközben még az sem biztos, hogy magyar ételt tisztelhetünk benne, feltételezések szerint vajdasági közvetítéssel terjedt Szerbiából északabbra. A Magyarországon kétféle alapvető eljárással készült sűrű – a tiszai verzióban passzírozott apróhalakból készült alaplével még tovább sűrített – leves a 19. század derekáig mindenesetre olyannyira ismeretlen volt, hogy a szakácskönyvekbe jó ideig be sem került. A szegedi Rézi néni, azaz Dolecskó Terézia legendás, elsőként 1876-ban megjelent szakácskönyvében már szerepelt, de ott is csak úgy, mint hosszú lére eresztett halpaprikás. 

1939. #212320 Fotó: Fortepan / Adelhardt Márta
A pesti alsó rakpart a Vigadó tér közelében 1957-ben, a túlparton a Várkert (Beloiannisz) rakpart és a Budavári Palota (korábban Királyi Palota). #116980 Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György
Halász a Dunán Budapestnél az 1940-es évek elején, háttérben a Közraktárak és az Elevátor-ház. #20784 Fotó: Fortepan
Halász egy harcsával lehalászás közben a tatai Öreg-tó partján, a várfal előtt 1964-ben. #137503 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/halfogyasztas

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.