- Heti Fortepan 284.
Fény, árnyék, perspektíva
Kinszki Imre fotográfus emlékezete
Kinszki Imre kiváló amatőr fotós életműve a „megmaradás kényszeréből” született. Alkotó volt a szó legnemesebb értelmében: olyan művész, aki az élet valamely területén többet akart közölni a világ és önmaga kapcsolatáról, mint amennyit a hétköznapi nyelv megenged. Pályafutása egyedülálló ívet írt le a verbális, filozófiai kifejezésmódtól a vizuális gondolatközvetítésig. Ha most, születésének 125. évfordulóján megpróbáljuk rekonstruálni ezt a kapcsolatot, számba kell vennünk azokat a mélyen polgári és intellektuális alapokat, amelyek meghatározták világlátását. Kiscsatári Marianna fotótörténész írása.
Kinszki Imre 1901. március 10-én, 125 éve született Budapesten polgári-értelmiségi zsidó családban. A piaristáknál tanult, kitűnő eredménnyel, és már 17-18 évesen a Huszadik Században természetfilozófiai cikkeket publikált barátaival, Litván Józseffel és Kolnai Auréllal. A családi háttér sokat segített neki ebben: anyai nagyapja, Schiller Zsigmond a Pester Lloyd szerkesztője volt, a magyarországi flórakutatás neves képviselője. Filozófiát vagy orvostudományt szeretett volna tanulni, de zsidó származása és anyagi nehézségek miatt a tanulmányait abba kellett hagynia.
Hivatalt vállalt a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületében (GYOSZ) irattárosként és idegen nyelvű levelezőként – itt dolgozott aztán egész életében. Ide apai nagybátyja ajánlotta be, s az Akadémia és a Vigyázó Ferenc utca sarkán lévő épület irodája lett mindennapjainak helyszíne. Ez a hivatali lét azonban nem ölte ki belőle az alkotót: még az iroda ablakából is készítette felvételeit. Az 1930-as évek elején készült, föntről exponált pillanatok egy esős délutánon a korra jellemzően alig mutatnak forgalmat a hatalmas téren; egyetlen autót és néhány esernyős járókelőt látni csak, amint sietnek vagy álldogálnak a vizes aszfalton. Itt, a GYOSZ-nál ismerte meg későbbi feleségét, Gárdonyi Ilonát is, aki szintén az egyesületnél dolgozott gyors- és gépírónőként. A történet szerint néhány papírrepülő elrepítésével sikerült meghívnia őt az első randevúra, egy farkasréti temetői sétára. 1926 tavaszán házasodtak össze, és egész életükben szépen, szeretetben éltek. Első fényképezőgépét is a feleségétől kapta 1926-ban, fiuk, Gábor születésekor.
Élete aktív alkotói korszakát Zuglóban, a Róna és a Szugló utca sarkán álló bérházban töltötte. Az 1920-as évek végén és a 30-as években itt a hangulat még vidéki volt. Kinszki az ottani bolgárkertészetet látja az ablakából: fotózza a kerteket, a téli felszántott rög textúráit. A kisvárosi hangulat emberi, mosolygós pillanatait is megeleveníti a képein: játszóterek, parkok, gyerekek, a Városliget vagy a ferencvárosi búcsú jelenetei mind-mind megférnek az objektíve előtt.
Amatőr fotós korszakában több témakört különíthetünk el. A természettudomány fejlődése és az ismeretterjesztő sajtó nagyarányú térhódítása rendkívüli mértékben megnövelte a természetfényképek igényét. A 20-as évektől egyre több amatőrfotós fényképezett növényeket, állatokat, amihez szükség volt a régi gépek átalakítására, közgyűrűk behelyezésére. Ez az igény indította el Kinszkit arra, hogy egy természetfényképezésre alkalmas, praktikus gépet találjon ki. Különböző előtéteket és egy 6×6-os kamerát tervezett, amelyet a Hock és Kiss cég el is készített számára. Ez a távolságmérővel és parallaxist kiküszöbölő fémtalppal ellátott kisméretű gép, a KINSECTA, kiválóan alkalmas volt a közelfényképezésre.
Kinszki képes volt hónapokig, akár évekig figyelni egy-egy élő részt a természetben – növényt vagy állatot. Az ájtatos manó és az imádkozó sáska volt a legkedvesebb „célpontja”. Gyakran vitte haza is ezeket a rovarokat, hogy megmutassa fiának; az 1929 körül készült képeken látszik, ahogy Gábor és az imádkozó sáska a konyhaasztalon szinte barátságba kerülnek. A természetjárás és a madarak megfigyelése közben vallotta: „Alapelv, hogy nem szabad a madarat üldözni, s ezáltal elvadítani, inkább lassankint kell a géphez hozzászoktatni”.
Kinszki Imre szemlélete a szokványos kispolgári értékeket a valódi, szép oldaláról néző szemlélet volt. Ennek bizonyítéka szeretetteli viszonya családjához, feleségéhez és gyermekeihez. Sok képet készített róluk: kevés a beállított kép, több az ellesett, talán csak az apa szemével látható kedves pillanat. Fia, lánya lábát-kezét egy-egy szűk képkivágású fotón jelenítette meg. A Róna utcai gangon játszó, tanuló gyerekek, a napfürdőzős vidámság oly szép intimitást mutat, amely ritka emberi és fotográfiai pillanat. Gyakran fényképezett apró részleteket gyermekeiről: Gábor lábát az első tornaóra után magas szárú cipőben, vagy Judit masniját és fürtös haját. Ezek a felvételek az „Új tárgyiasság” látásmódjára emlékeztetnek, ahol a részletek és az asszociációs inspiráció dominálnak.
Nem szabad felednünk, hogy Kinszki figyelemmel kísérte a külföldi fotográfiai trendeket is: nagy rajongója volt Paul Wolffnak, Albert Renger-Patzschnak, Moholy-Nagy Lászlónak és Brassainak. A Fény-Árnyék-Perspektíva számára gondolati-hangulati megjelenítés volt. A családi képek jó része a kovácsoltvas korlát, az ablak, a napsütés által ihletett szép látvány. Ugyanez áll a Róna utcai ház folyosóján készült remek felvételeire is, ahol a kétoldalról jöhető fény-árnyék képi játéka és a felső perspektíva érvényesül. Éjszakai felvételei szintén nagy kihívást okoztak, mivel az egyetlen közvetlen fényforrás „fényívét” ki kellett küszöbölnie; lehetséges, hogy a korszakban kedvelt lágyító lencsét használhatta.
Az új irányzat, a Neue Sachlichkeit nagy hatással volt látásmódjára. Hevesy Iván így írt az új megláthatóságról: „Az új tárgyiasság nem osztályozza a motívumokat előkelőségük és poétikusságuk szerint, minden motívum méltó ábrázolásra”. Az új tárgyias felvételek megalkotásánál mindig szerepet játszott a kísérletezés. Az anyag „fotogenitása”, a fény-árnyék ezerarcú lehetőségei, a mélységélesség határainak keresése rendkívüli távlatok felé nyitotta ki a fotográfusok szemét. A textúrák, a szabályszerű ismétlődések ritmusa lett az új fényképezés témája.
1937-ben fotós barátaival – többek között Haár Ferenccel, Müller Miklóssal, Seiden Gusztávval és Vadas Ernővel – létrehozták a Modern Magyar Fényképezők Csoportját, amely az alkotói önállóságot, a stílust és a szemléletet laza keretek között működtető egyesület volt. A fénykép megszületésének századik évfordulójára, a Daguerre-centenáriumi kiállításra 38 országból több ezer képet küldtek be. A kiterjedt nemzetközi levelezést Kinszki bonyolította, végül 34 ország 356 fotográfusától 518 felvétel volt látható a Vigadóban.
Azonban 1937-től egyre nyomasztóbban nehezedett a családra a származásukból adódó teher és félelem. Kinszki Imre kiterjedt külföldi kapcsolatai miatt joggal számított kitelepedési vagy munkavállalói engedélyre. A világ számos helyén próbálkozott, segélykérő leveleket írt szerkesztőségekhez és követségekhez, de vagy elutasítást kapott, vagy még azt sem, vagy már későn érkezett a segítség. Barátja, Róna Imre, aki először Párizsban, aztán Hollandiában, végül pedig Brazíliában telepedett le, sokat próbált segíteni a családnak a kitelepülésben, de sajnos sikertelenül.
Hiába tért át a család a görögkatolikus hitre, Kinszkit munkaszolgálatra vitték. Celldömölkről szívszorító leveleket küldött családjának. Édesanyját és nővérét elbocsátották állásukból; felesége és lánya, Judit a Liszt Ferenc tér 2. alatti csillagos házba kerültek. Kinszki Imre 1945 elején a Sachsenhausenbe induló transzportba került, aztán többet nem tudunk róla. Fiát, Gábort 17 évesen Buchenwaldba szállították. Édesanyjuk 1945 nyarán találkozott egy fiúval, aki Gáborral egy században menetelt; ő mesélte el, hogy amikor megkérdezték Gábort, mi a szakmája, azt válaszolta: diák. Ezért a fagyban meztelenre vetkőztetve addig locsolták vízzel, míg meg nem fagyott.
Kinszki Imre életművét lánya, Kinszki Judit 2025 novemberi haláláig méltó szeretettel és hozzáértéssel gondozta. Judit elismert pedagógus lett, a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatának létrehozója. Tanítványai az utolsó pillanatig őszinte szeretettel ápolták hálás kapcsolatukat vele. Kinszki Judit sokszor felidézte beszélgetéseiben azt a varázslatos élményt, amikor kislányként az apja által fából és papírból eszkábált tüköraknás fényképezőgépbe nézhetett bele.
Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, a Fotográfiai Múzeum, a Vintage Galéria és a Fortepan őrzi e gazdag hagyaték jelentős részét. Kinszki Imre fotói nem csupán technikai értelemben remekművek, hanem egy olyan korszak dokumentumai, ahol a fény és árnyék játéka mögött mindig ott lüktetett a humanizmus és a megmaradás vágya.
Írta: Kiscsatári Marianna fotótörténész | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kinszki-imre-125
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában).
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
A bloggal kapcsolatos észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail-címre írhatja meg.