Manökenjelöltek felvételi vizsgája az Állami Artistaképző Intézetben (később Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola) 1979-ben. Az asztalnál középen kardigánban Baross Imre, az intézet első igazgatója, a későbbi névadó. #47212 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Sztárok inkognitóban

Előbb balettmesterek, aztán artisták képezték a magyar manökeneket

A Kádár-kor manökenjeinek az arcát mindenki ismerte – de csak az arcukat. A népi demokrácia nem pártolta a sztárkultuszt, a kifutók csillagait is afféle ruhabemutató szakmunkásként kezelte. Ettől persze még felettébb irigyelt hivatás volt az övék.

A hetvenes évek közepe táján az egész család azon röhögött, hogy mikor megkérdezték az egyik rokon kislányt, mi lesz, ha nagy lesz, a céltudatos óvodista így felelt: „Pucér nő!”. Hogy honnan szedte ezt, örök rejtély maradt, de azt minden rokon azonnal megértette, hogy nem az akkoriban épp betiltott sztriptízt képzelte el hivatásául, hanem a modellkarriert célozta meg. Hiszen nyárspolgári Kádár-rendszer ide vagy oda, azért gyakran integettek a Füles rejtvényújság címlapjáról bikinis leányok, és nem volt az a vetőgép, amely ne egy lengén öltözött hajadon társaságában került volna rá a mezőgazdasági gépgyártó vállalat kártyanaptárjára.

Bár a mából visszanézve kicsit meglepő, valójában nem nehéz megérteni, hogy két rendkívül vágyott karrier lebegett a létező szocializmus évtizedeiben a csinos és fiatal magyar nők szeme előtt. A manöken és a stewardess hivatása a külsőt illető elvárások mellett két dologban hasonlított egymásra: egyrészt mindkettő művelése sokkal könnyebbnek látszik, mint amilyen valójában; másrészt mindkét foglalkozás magában rejtette a lehetőséget, hogy gyakorlója egyszerűbben és sűrűbben juthat el külföldre, mint a halandóknak járó vörös, pláne a kék útlevéllel.

Vellai Zsuzsa manöken 1968-ban. #207713 Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

Légiutas-kísérők azóta léteznek, amióta meggyökeresedett a polgári repülés – manökenek viszont már a XIX. században dolgoztak a kifutókon. Próbakisasszonyokra attól a perctől kezdve szükség lett, hogy a nagy divatszalonok hozzáfogtak a tehetős asszonyok öltöztetéséhez és a pénztárcájuk fosztogatásához. A képes újságokkal szinte egyidős a divatfényképezés, és a két világháború között már természetes volt, hogy például az előkelő szőrmeszalonok magas és vékony hölgyeket alkalmaznak, akik ellejtenek az alacsony és tömzsi, ámde gazdag vásárló előtt a méregdrága kabátokban, hadd válogasson közülük kedvére.

Ennek a foglalkozásnak egy időre ugyan leáldozott, amikor a második világháborút követő években legfeljebb abban versenghettek az emberek, ki viseli sikkesebben a kopott, foldozott, kifordított ruháját, de bármilyen hihetetlen, a divatszakmába 1903-ban lényegében beleszületett Rotschild Klára szalonja a Váci utcában már az ötvenes évek elején újraéledt. Az államosított szalont besorolták ugyan az Állami Áruházak közé, de a hajdani tulajdonos lett a boltvezető. 1956 után pedig végtelen kitartással újraépített mindent. Ő maga ott volt a nagy párizsi divatházak haute couture gáláin, a hazahordott snittek alapján a tervezők terveztek, a varrónők varrtak, a manökenek pedig bemutatták a csodás modelleket a Gundelben évente kétszer megrendezett gálákon. A Clara szalon olyan nevezetessége volt Budapestnek, mint a Lánchíd, s bár Kádár János felesége csak szolid kék kosztümöket engedett magának varrni, Jovanka Tito kontúrjait például állítható próbaba őrizte a szabászaton.

A Ruhaipari Tervező Vállalat kollekciójának nyári modelljei 1959-ben. Filmkocka Mönich László Az én városom című filmjéből. #174838 Fotó: Fortepan / Szabó Gábor
Zám Edit manöken a Május 1. Ruhagyár rögtönzött divatbemutatóján a gyárban 1966-ban. #126714 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Rotschild Klára mellett persze inkább csak az állami szektor rúghatott labdába a magyar divatiparban. A manökenek leginkább a Magyar Divat Intézet, a kisiparos szövetkezeteket képviselő OKISZ Labor, a női és gyermekruhák nagykereskedelmével foglalkozó Nörenvé, illetve egyes ruhagyárak, szőrmeipari vállalatok modelljeit viselték a kifutókon. Ami minden bizonnyal mérsékelten volt izgalmas, amikor az ORI-busz vitte őket a néptáncegyüttessel és a táncdalénekessel együtt valamely vidéki kultúrház műsoros délutánjára, és a ruhabemutató csak otthonkákban és pongyolákban dúskált. De lényegesen jobban festett a dolog, ha a vonulásra egy jugoszláviai divatszpartakiádon, űrhajósok előtt a moszkvai GUM-ban, no pláne, ha Londonban vagy akár Kuvaitban került sor. Márpedig ez utóbbi egy idő után szinte megszokottá vált, hiszen a magyar divatot külföldön promotálni hivatott Hungarotex vállalat a hetvenes években már közös céget is alapított az arab ország képviseletével. (Nem véletlen, hogy a MALÉV is rendszeres járatot működtetett Budapest és Kuvaitváros között, habár az árát természetesen nem a magyar zsebekhez szabták: többhavi fizetésbe, 12 ezer forintba került egy turistajegy.)

Manökennek lenni azonban nem volt színtiszta élvezet. A divatbemutatók csillogása mögött rengeteg gyakorlás és nem utolsó sorban irgalmatlan mennyiségű ruhapróba húzódott meg. A modellt lényegében a viselőjére szabták, az utolsó gombig az ő alakjára igazították, hogy tökéletesen álljon, és ezt hosszú órákig tartó, szinte mozdulatlan álldogálással kellett kiböjtölni. És ha megvolt a ruha, sőt külföldre is eljutott a kollekció, akkor sem sok idő jutott a városnézésre, mert a takarékos szocialista szervezők a lehető legkevesebb napba igyekeztek belezsúfolni a szükséges számú bemutatót. S akkor még nem esett szó az olyan malőrökről, mint ami Koppenhágában esett meg, ahol nem készült el a ruha, így a csodás kabátját a begyakorolt mozdulattal szétnyitó manöken csak a meglepetés élményével ajándékozhatta meg az összegyűlt publikumot.

Hogy jól kerestek-e? Nehéz kérdés, mert a szocializmusban nem illett keresetekről beszélni. Egy riportban, amely 1974-ben az Élet és Irodalomban jelent meg, olvashatunk néhány számot: egy bemutatóért 150-180 forintot, egy próbáért 30-at lehetett kapni, havonta összejött 4-5 ezer forint. Ami az említett Hungarotex vállalat csoportvezetőjének 2700 forintos fizetéséhez képest soknak tűnik, de az utóbbinak nem kellett hetente fodrászhoz, kozmetikushoz mennie, drága krémeket és sminkeket vásárolnia, csak hogy újratermelje a munkaerejét. Arról nem is beszélve, hogy visszaemlékezések szerint az olyannyira vágyott külföldi utakon 8 dolláros napidíj járt a manökennek – pont ugyanannyi, mint az öltöztetőnőnek, elvégre a szocializmusban mindenki egyenlő.

Oláh Emese, Török Magdolna, Nádor Adrienne, Fekete Ildikó manökenek egy bemutatón a Caola Kálvin téri vevőszolgálata előtt 1989-ben. #269151 Fotó: Fortepan / Kanyó Béla

És hogy legalább sztárok voltak-e? Bizonyos értelemben igen, hiszen ismertségük a színészekével és a focistákéval vetekedett. A bennfentesek – és ilyen ügyekben egy jólöltözött pesti nő szaktekintélynek számít – pontosan tudták, ki a Fekete Klári, a Csató Mari vagy a Bodó Sztenya. Más kérdés, hogy valami elfuserált szemérmesség, tán a sztárkultusz népi demokratikus elutasítása okán a sztármanökeneknek rendszerint nem volt nevük; vagy ha volt is, keresztnéven hívták őket, mint a süldő lányokat. Hosszú cikk jelent meg például 1971-ben az Ez a Divatban, ahol külföldi élményeikről meséltek és bemutatták a kedvenc ruháikat, de egy-egy nyilatkozat mellett csak ennyi állt: Edit, Anikó, Jutka, Dóri.

Amit még furcsábbá tett, hogy a topliga csupán húsz-harminc nőből és egy-két férfiból állt, a szélesebb kör sem számlált többet száz embernél. Így nem csoda, hogy a reklámfotózás elterjedésekor ugyanezek a divatképekről már jól ismert hölgyek a kártyanaptárakon, falinaptárakon, újsághirdetésekben, tévéreklámokban is feltűntek. A szocialista tervgazdaság idején szinte értelmetlen dolog volt reklámozni bármit is, ezért a hirdetési filmecskék, a plakátok inkább a népszórakoztatás műfajába tartoztak. A fotósok ezt így is fogták fel – gondoljanak csak Tóth József Füles máig emlékezetes képes tréfáira –, de ők éppen a saját dolgukat megkönnyítendő rendszerint az ismert, vérprofi manökeneket kérték fel a fotózásra. Trendfordító újdonságként hatott aztán, amikor a „nagyokhoz” képest új nemzedéket képviselő Pataki Ági lett a Fabulon „arca”.

Pataki Ági manöken a Halászbástyán 1970-ben. #126293 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Sztyehlik Erzsébet manöken 1990-ben. #197000 Fotó: Fortepan / Tóth József Füles

A korszakra persze jellemző, hogy a legnagyobbak is talpig sminkben, belőtt hajjal érkeztek a fotózásokra, aztán az autó csomagtartója mellett állva öltöztek át. Az sem volt ritka, hogy a vállalati propagandista csinoska unokahúga tűnt fel a reklámfotón, mert hát úgyis a szódásszifont vagy a gumimatracot kell eladni, azért meg amúgy is sorban állnak a népek. 

Fotózás a Halászbástyán 1959-ben. #113395 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Bodó Sztenya manöken egy 1973-as fotózáson. #112633 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Nem véletlen, hogy a korszakot végigkíséri a gyötrődés, hogy képezzék-e a manökeneket, szükség van-e esetükben működési engedélyre. A hatvanas években egy darabig egy tizenkét tagú bizottság döntött arról, kifutóképes-e a jelölt, akit néha bakfisként a tornaórán, máskor a boltban, ruhaválogatás közben fedeztek fel; de nem volt ritka az sem, hogy valaki valakije beajánlotta a megfelelő helyen.

Az illetékesek először az Állami Balettintézetre bízták a képzés feladatát, de az évek óta a kifutón dolgozó, a mozgáskultúrát leginkább a francia újhullámos filmekből elsajátító manökenek csak a kényszernek engedelmeskedve álltak be a balett-termek rúdjai mellé. Kizárólag azért nem csináltak botrányt, mert a három hónap leteltével hivatalos működési engedélyt kaptak, így a korábban betöltött „sportállások” helyett – lásd vasalónő – végre a valós foglalkozásuk szerepelhetett a személyi igazolványukban. A hetvenes években aztán a manökenek válogatása az őket alkalmazó divat- és ruházati cégek dolga lett, a képzésért pedig az Artistaképző Intézet lett a felelős. A hathetes tanfolyamért 1200 forintot kértek, és sok kellemetlenség adódott abból, hogy papír ide vagy oda, továbbra sem a képzettség döntötte el, felkerül-e a jelölt a kifutókra és a hirdetőoszlopokra.

Manökenek válogatója a VI. kerületi Benczúr utca 17-ben 1956-ban. #127976 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Manökenjelöltek felvételi vizsgája az Állami Artistaképző Intézetben (később Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola) 1977-ben. #47122 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Sütő Enikő a manökenjelöltek felvételi vizsgáján. #89058 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A kortársak talán csak a kávéfőzőt, a hűtőt, a húskrémet látták ezeken a képeken – esetleg valóban a luxust idézte számukra a fotókon gondosan a díszletbe állított (amúgy sok éves sorban állással megszerezhető) telefon vagy kereklámpás Zsiguli. De fél évszázad távolából már elgondolkodik az ember, hogy ha nem fotózásról volt szó, eszébe jutott-e valakinek jénaiban főzni a gázon a mirelit zöldborsót, vagy hogy mennyit kellett retusálni a képet, amíg csak a fürdőruhás lány és a pohár tej maradt rajta, a háttérből pedig eltűnt a koszos, leütött fal és a lámpák drótrengetege. A Május 1. Ruhagyárra ma már csak az idősebbek emlékeznek, de valószínűleg nekik sem egy nyugati autócsoda ugrik be az említésekor. Ahogy a legendák világába vész az is, hogy valamikor hazánk a magyar népi motívumokkal igyekezett devizát kisajtolni a nyugati vásárlókból.

De valószínűleg semmi sem olyan múlandó, mint a fiatalság és a szépség. Nem mellesleg tudták ezt a régi idők manökenjei is. Egyikük meg is jegyezte az ÉS már említett riportjában: „aki elhízik, otthon marad, vagy szerez egy butikot; gépírónő, büfés egyikünkből sem lesz”.

Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/manokenek

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.