Foci a parkban a Feneketlen-tó mellett, az 1960-as évek végén. Előtérben az Ülő fiú című szobor (Gádor Magda, 1961.). Háttérben a Sport (ma Flamenco) szálló és a Tas vezér utca – Villányi út sarkán álló lakóház. #197766 Fotó: Fortepan / Keveházi János

Játék és mozgás a nagyvárosban

Minden tér játszótér, minden utca sportpálya

Kevesen gondolnak bele a fővárosban, hogy az utca, amin nap mint nap végigbuszoznak, vagy a tér, amin minden reggel átvágnak, nem csak közlekedési felület, de tökéletes sportpálya és játékterep. Könnyen lehet, hogy egykor nagyokat snúroztak ott, ahol most kocsink parkol, a közeli parkban pedig néhány évtizede még egész nyáron hallani lehetett a pingponglabdák pattogását, s az ember nem sétálhatott anélkül, hogy a sakkozókat ne kibicelte volna. A nagyvárosok lakói a huszadik században is szívesen sportoltak és játszottak a friss levegőn, függetlenül attól, hogy tél volt-e vagy nyár, gazdagok voltak-e vagy szegények.

Az utcák és a parkok évszázadokon át más szerepet töltöttek be a városi emberek életében, mint manapság. Ahogy a falusi házak, úgy a városi lakások sem az állandó tartózkodás helyszínei voltak, oda csak bizonyos tevékenységeket elvégezni ment be az ember, például főzni vagy aludni. Idejük nagyrészét sokáig a szabad ég alatt töltötték a városlakók is, kiváltképp a gyerekek.

A XII. kerületi Roskovics utca 1940-ben. #25470 Fotó: Fortepan

A régi utcajátékok

Az előző századfordulón ugyan már a nagypolgári lakásokban kényelmesen el lehetett tölteni a napot – nyaranta meg amúgy is kiköltöztek a családok Pest környéki villáikba –, ám a szegényebb otthonokban aludni is alig fértek el az emberek. Nem csak egy szobán, de gyakran egy ágyon is többen osztoztak, játszani már végképp nem volt hely. Természetes, hogy a gangon, a bérházudvaron vagy az utcán folyt az élet, ahol akkoriban még alig volt forgalom. A fejlődő város ráadásul tele volt beépítetlen telkekkel – grundokkal –, ahol egész nap játszhattak a gyerekek.

A Szervita (Martinelli) tér, balra a Fehér Hajó utca, jobbra a Bárczy István utca 1963-ban. A játszótér helyén nemrégiben készült el a Szervita Square Building. #91847 Fotó: Fortepan / UVATERV
Játszótér a Szervita (Martinelli) tér mellett, a Bárczy István utca 2. helyén, a háttérben balra a Városháza, jobbra a Belvárosi Szent Anna-templom (Szervita templom) 1960-ban. #120782 Fotó: Fortepan / Inkey Tibor

A grund szó éppúgy ismerős lehet mindenkinek a Pál utcai fiúk regényből, mint a golyózás. Molnár Ferenc röviden le is írja a szabályát, melynek lényege, hogy „mindenki gurít egy golyót, és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó.” Persze az alapszabályt továbbiakkal bonyolították, így, mint a legtöbb utcajátéknak, ennek is számtalan változata élt.

 „Felnőttesebb” kiadása a snúrozás volt, amelyben már pénzérméket dobáltak. Itt egy vonalat húztak a földre, és akié a legközelebb esett hozzá, az szedhette össze valamennyit. A vonalat olykor madzaggal jelölték ki, a játék neve is a német Schnur szóból ered, ami magyarul zsinórt jelent.

A grund persze nem csak a golyózásról, snúrozásról ismert, de a grundfociról is. A múlt század derekán még éppoly remek futballpálya volt minden építési telek a gyerekeknek, ahogy később az osztálykirándulásokon egy átlagosnál kevésbé lejtős rét. Akkoriban nemcsak a kapukat, de akár a labdát is ruhadarabokból készítették el. A labdarúgás mellett rongylabdát használtak az egykor legalább olyan népszerű métához is. (Igaz, ahhoz kisebb és keményebb labdára volt szükség, melynek a közepébe olykor egy követ is tettek nehezéknek.) Ezt a leginkább a mai baseballhoz hasonló, ősi játékot faütőkkel játszották, és főleg a diákság körében volt népszerű.

A Kismotor és Gépgyár sportpályája a Fehérvári út és Prielle Kornélia utca saroktelkén, 1978-ban. #136190 Fotó: Fortepan / szitakri
Sportpálya (dühöngő) 1984-ben, a Krisztina körút és a Kereszt utca sarkánál, a Tabánban. Fehér sapkában Eperjes Károly, jobbra világos melegítőben Trokán Péter színművészek. #124835 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Felnőttek öröme

A játék azonban nem csak a gyerekek kiváltsága volt. Még a huszadik század második felében is szinte elengedhetetlen kelléke volt a kocsmai kerthelyiségeknek a kuglipálya, vagy legalábbis egy lengőteke. Az örök kártya mellett pedig nagy népszerűségnek örvendett a sakk is. Páros játék ugyan, de voltak pontjai a városnak, ahová odamehetett az ember egyedül is, tudva, hogy ott biztosan partnerre akad. Ilyen legendás hely volt például a Városliget, ahol a húszas évektől kezdve élénk sakkélet folyt. A hely különlegességét az adta, hogy társadalmi rétegtől és játéktudástól függetlenül bárki becsatlakozhatott. Egyszerű munkások épp úgy törték a fejüket a táblák felett, mint a jól öltözött tisztviselők, a kezdők épp úgy leülhettek a ligeti asztalokhoz, mint a nagymesterek.

Városliget, 1969 #137888 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Játszótér a XIII. kerületi Jakab József utca és a Dagály utca között, 1972-ben. #141272 Fotó: Fortepan / Főkert / Hlatky Katalin

Ez utóbbi nem képletesen értendő. A később négy világbajnokot legyőző Benkő Pál is itt kezdte a pályafutását: „A Hősök tere közelében volt Kemény Zsigmond Gimnáziumba jártam, gyakran fociztunk a Városligetben. A Regnum Marianum templom melletti padokon emberek sakkoztak. Amikor valaki kiszállt, én ültem a helyére. A bátyámmal gyakran sakkoztunk, s azt hittem tudok is játszani. Erre jól elvertek engem. A dac miatt döntöttem a fejjáték mellett, lehettem 12-13 éves.” – mesélte később egy interjúban.

Játszótér a Kelenhegyi útnál, 1972-ben, a háttérben a fák takarásában a Gellért Szálló éttermének terasza és a fürdő bejárata látszik. #141383 Fotó: Fortepan / Főkert / Hlatky Katalin
A Palatinus Strandfürdő a Margitszigeten, 1953-ban. #129410 Fotó: Fortepan / Dr. Horváth Miklós

Rajta kívül számos más nagymester fordult meg a ligeti sakktábláknál, elsősorban a két világháború között. Állítólag „nagy kedvelője volt a padokon folyó játéknak Pető úr, a Liget kertészfelügyelője, aki ingyenes csónakjegyeket, tómozijegyeket osztogatott a győzteseknek”.

Úrisportok a városban

Természetesen a tehetősebbek is szívesen töltötték a szabadidejüket a friss levegőn, persze legtöbbször egészen mást játszottak, mint a szegényebbek. Például teniszt! A múlt század elején divatba jövő játékot akkoriban még lawn tennisnek nevezték, hogy megkülönböztessék attól a sporttól, amit addig tenisz néven ismertek (s amit ma valódi vagy királyi tenisznek hívunk). Az egyik legnagyobb újdonsága ennek pont az volt, hogy a játékot kihozták a szabad ég alá, és mindenki élvezhette közben a jó időt. Igaz, a szelet valahogy ki kellett küszöbölni, ezért alakítottak ki az igényesebb helyeken süllyesztett pályákat (ilyenek maradtak fenn például a mátyásföldi villanegyedben). Ám egyes helyeken maguktól adottak voltak a körülmények a városban!

Teniszpálya a Fáy utca és Jász utca sarkán, 1932-ben. Szemben a Fáy utca 76., a Leoni Fonógyár. #62179 Fotó: Fortepan / A R

Például a mai Széll Kálmán tér helyén. Egykor egy domb volt itt Csízhalom néven, amit az agyagbányászat szépen lassan eltüntetett – alakját azért kikövetkeztethetjük, elég megnézni, hogyan van „beleharapva” a tér a Várhegy oldalába. A helyén kialakult placcot a népnyelv Gödörnek nevezte el és élénk sportélet kezdett kialakulni benne: nyaranta teniszeztek a szélvédett terepen, telente korcsolyáztak. A pályák mellett mutatós klubházat emeltek, amelynek tervezője amúgy épp Sándy Gyula volt, aki a később ideépült Postapalotának is.

„Talán sehol a világon oly kedves, harmonikusan a zajos fővárosi életbe illeszkedő sporttelep nincsen, mint itt Budán a – gödör, közismert nevén a budai jégpálya. Nagy költséggel, sok munkával a legideálisabb versenypályát létesítette ott a B.B.T.E. Nyugodtan mondhatjuk, hogy alig akad párja a világon.”

Biztos vannak, akik vitába szállnának a Budai Napló 1926-os elragadtatott szavaival, de az biztos, hogy nagyon előkelő hely volt. Néhány évtizeddel korábban nem csak itt korcsolyázó hercegnékről számolt be a sajtó, de arról is, hogy rendszeresen megfordult lelátóján a tér későbbi névadója „Széll Kálmán miniszterelnök is, ki öt éves unokáját kiséri ki a jégre”.

Felöntött udvar az Erzsébet Nőiskola udvarán (ma Teleki Blanka Gimnázium), Ajtósi Dürer sor 37. #57556 Fotó: Fortepan / Klösz György

Élet a hegyeken és a hegyeken túl

Budapest nem közönséges nagyváros, olyan természeti adottságai vannak, amelyekkel csak kevés metropolisz büszkélkedhet. Gyakran emlegetik, milyen jó, hogy van egy széles folyója, és milyen kár, hogy annak az adottságait nem használjuk ki – bezzeg régen micsoda élet volt a csónakházakban. A Római-parton vagy épp az újpesti oldalon.

Ám arról kevesebb szó esik, hogy egykor a havas hegy- és domboldalakat is használták a fővárosiak. Bár az adottságok már akkor sem voltak tökéletesek, amikor még valóban volt hó a lejtőkön, a lelkesedés nem hiányzott.

Érdekes, hogy a ma is ismert szánkó- és sípályák szinte maguktól alakultak ki. A Tabán falusi kisházai helyére nagyvárosi beépítést terveztek eredetileg, és csak a második világháború miatt maradt el a fejlesztés. Így született meg az a füves domboldal, mely később sokak kedvenc szánkózóhelyévé vált.

A tabáni szánkópálya 1983-ban, a Krisztina körút felé nézve, jobbra az Alexandriai Szent Katalin-templom. #197926 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A Normafa és a Harangvölgy szőlővel volt beültetve, amíg a filoxéravész ki nem pusztította azt a 19. század második felében. A kopárrá vált területet a két világháború között vették birtokba a sízők, akiket az üzemeltetők megpróbáltak a legkülönfélébb szolgáltatásokkal idecsábítani. Volt szlalompálya, melegedő, „buffet” és sítároló. Az utóbbi előnye az volt, hogy ha valaki fennhagyta a lécét a hegyen, megtakaríthatta a villamoson a síszállítás díját.  Ez utóbbira elég nagy igény volt: a fogaskerekűhöz eleinte külön síszállító kocsit csatoltak, később pedig az összes kocsi belmagasságát megemelték, hogy be lehessen férni a lécekkel is.

#177221 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A legelszántabb sportolók azonban nem csak a hegyekre másztak fel, de a hegyeken túlra is elmentek. Ott épült ki 1933-ban a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület repülőtere, közismertebb nevén a Hármashatárhegyi reptér. Ez nem pusztán egy egyetemi klub volt kezdetben, de kísérleti terep is: az egyetemen tervezett vitorlázó-repülőgépeket próbálták ki itt a diákok és a tanárok.

Ez azonban már nem csak a városnak, de a városi sportoknak is a határára esik. 

Az elmúlt 60-80 évben egészen új játékok jelentek meg az utcákon és a tereken, és persze egészen új okok, amik miatt érdemes friss levegőn tölteni a szabadidőnket. Vírusjárta időket élünk, amikor mindenki kerüli a zárt tereket: könnyen lehet, hogy az itt bemutatott elfoglaltságok némelyike hamarosan újra divatba jön.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/nagyvarosi-sportok

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons CC BY-ND 2.5 HU (Nevezd meg! – Ne változtasd!) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.