Őrségváltás a koppenhágai Amalienborg palota előtt az 1960-as évek közepén. #85621 Fotó: Fortepan / Lőw Miklós

Nyugaton a színek is mások

A hanyatló kapitalizmus színes fényképeken

Hegyeshalom után valahogy megváltozik a színek tónusa. A KGST egyenszürkéje után a határt elhagyva megkönnyebülnek a pigmentek, behúznak az utcai neonok és életre kel a szájfény a nők ajkán, még ha másoknak nyílnak is, nem a csóró magyarnak. A hatvanas évektől egyre több magyar kapott útlevelet Nyugatra. Hetven dolláros valutakeret és kinti haverok címe a tárcában, a nyakban pedig az obligát fényképező: Kádár-kori színes képek a vágy titokzatos tárgyáról a Fortepanról.

A korabeli viccben turista útlevelet kap a magyar nyugatra. Amikor visszajön, körbefogják a barátai.

– Mesélj már, mit láttál?

– Megnéztem a haldokló kapitaliz­must.

– Na és?

– Hát mit mondjak, elég szép halála van.

Párizs, 1959. Balra Ruzicskay György festőművész. #117459 Fotó: Fortepan / Aradi Péter / Szenczi Mária
A Place du Tertre 1969-ben a párizsi Montmartre negyedben. #204592 Fotó: Fortepan / Szilágyi Zsófia

1963 után egyre többen utazhattak Nyugatra Magyarországról, igaz, ez sokáig még így is privilégiumnak számított. A beadott útlevélkérelmet a munkahelyi párttitkárnak is véleményeznie kellett, de a hatóság még így is indoklás nélkül utasíthatta el. A baráti szocialista országokba szóló piros útlevéllel ritkábban volt gond, a világ többi részébe, a tőkés országokba való beutazásra feljogosító kék okmány megszerzése azonban hatalmi kegynek minősült még sokáig.

NDK, 1970. #46845 Fotó: Fortepan / Gwen Jones
Henry Moore Sheep Piece című alkotása Zürich Seefeld negyedében 1980-ban. #12238 Fotó: Fortepan / G K
NDK, 1970. #46887 Fotó: Fortepan / Gwen Jones

Nemcsak a megnyíló világ és a személyes szabadság határait jelölték különböző színű okmányok, az elvágyódást is színes tintákkal festették a sokak által szürkének érzett államszocializmusban. Bár a boldogság kék madaráról szóló mesejátékot rendszeresen színpadra állították a korszakban (még szovjet–amerikai koprodukciós mesefilm is készült belőle), azt, hogy a madarat nem távoli országokban kell keresni, inkább csak azok vették be, akiknek nem volt más választása. Akik tehették, elindultak a sárga úton a piros-fehér sorompón túli Smaragdvárosba.

A Piazza Martiri d'Ungheria 1956 az olasz Capri szigetén 1965-ben. (Az 1956-os forradalom magyar mártírjainak emlékét őrző tér.) #128968 Fotó: Fortepan / Gali

A magyar turisták színes nyugati képei a hatvanas évektől lesznek egyre gyakoribbak a Fortepan több mint 150 ezer képes gyűjteményében. Nagy részük jellegzetes turistafotó, mi más is lenne: európai városok utcaképei, a nagyvárosiasság forgataga, kirakatok és neonreklámok, fénycsíkok az éjszakában hosszú exponálási idővel. A bécsi Kärtner Strassén óriási Cinzano, Kaiser Bar, Reisebüro feliratok, betűk egy közeltávoli másik világból: nyugati újság, nyugati cigaretta, gyönyörű autók, gyönyörű nők. Európa kiadó.

A bécsi Kärntner Strasse a Philharmoniker Strasse felől a Krugerstrasse felé nézve 1962-ben. #201826 Fotó: Fortepan / Jakab Antal
A Las Vegas-i Fremont Street, balra a Neon Cowboy, a Pioneer Club kaszinó reklámja, szemben az Union Plaza. #210464 Fotó: Fortepan / Herpay Gábor

Persze attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy a korszak színeit milyen nyersanyagra tudták a fotósok megörökíteni. A vasfüggöny mögött a legkönnyebben a keletnémet ORWO analóg színes nyersanyagokhoz lehetett hozzájutni, de ezeknek nem voltak olyan szép színei, mint a még beszerezhető belga AGFA gyár népszerű Agfachrome diapozitívjának, vagy a nehezebben hozzáférhető amerikai Kodak márka Ektachrome fordítós filmjének. A csúcsminőséget a szintén Kodak gyártmány Kodachrome jelentette, de ehhez kocafotósnak szinte képtelenség volt itthon hozzájutni. A nyersanyagok színvisszaadását az is nagyban befolyásolja, hogy az előhívásuktól a beszkennelésükig eltelt évtizedekben milyen környezetben voltak: egy fénytől védett tasakban várták sorsukat hat kockánként felcsíkozva, síkban kifektetve, vagy egy vizes pincében a lomok között heverő cipősdobozban tekercsben összepöndörödve.

Látkép a strasbourgi katedrális tornyából 1966-ban, előtérben a Place de Cathedral, jobbra fent a Rue Mercière torkolata. #46899 Fotó: Fortepan / Gwen Jones
Valahol az Amerikai Egyesült Államokban 1991-ben. #187630 Fotó: Fortepan / Szalay Béla

Akárhogy is, a korabeli magyar útifotókba könnyű belelátni a természetes rácsodálkozást. Sokféleség és bőség az újságosstandokon és a gyümölcspultokon, színes női magazinok és pletykalapok, ananász, mangó és az ismeretlen avokádó, egyenként zörgő papirosba csomagolva. Kínai étterem sárga lampionnal, halványkék luftballon, skandináv konyak. Biciklistömeg Koppenhágában már a hatvanas években is.

Ha a turizmus az „egzotikus” és a „távoli” megtapasztalásáról szóló társadalmi gyakorlat, nem csoda, hogy számunkra egy rendes kirakatnak is megvolt az egzotikumfaktora, akárcsak egy kint látott utcai performansznak vagy hippi kommunának – itthon lényegében ismeretlen műfajok. Ezek a képek természetesen diára vagy fotópapírra kívánkoztak. A „futószalag-turizmust” időnként a magyar sajtó is bírálta. „Már a magyar turista is mind odaül Párizsban a Gondolkodó szobrá­nak talapzatára, s lefényké­pezteti magát családtagjával, útitársával: gondolkodó pózban. Mint mindenki, mindenki, amerikai, japán, német, színes és fehér, tu­rista meg turista” – szomorkodtak, dehát Susan Sontag esztéta szerint fényképezőgép nélkül utazgatni egyenesen természetellenes volna. „A turisták többségét valamiféle kényszer hajtja, hogy oda vonják fényképezőgépüket önmaguk és az útjukba akadó minden nevezetesség közé” – írta, de talán természetes, ha a bezártságból egy-két hétre kiszabaduló k-európai világjáró legalább negatívon haza akart vinni egy szippantást a friss levegőből.

Franciaország, 1968. #3367 Fotó: Fortepan
Párizs, 1964. #93447 Fotó: Fortepan / Közösségi Szociális Szövetkezet
Ausztria, 1964. #106670 Fotó: Fortepan / Hunyady József

„A magyarok ezrei jutottak el Rómába, mint ahogy az idén megszaporodtak a magyar turisták Bécsben, Párizsban, Zü­richben, s más nyugati városok­ban. Olyan országokba jutottak el nagy számban, ahová régen leg­feljebb kiküldetésbe juthattak el némely szerencsések” – írta 1963-ban a Népszabadság. A külföldre utazó magyarok száma a következő évben lépte át először az egymilliót, majd a hetvenes évektől ugrott igazán nagyot. Ha volt nyugati rokon, meghívó levéllel szerencsés esetben évente lehetett menni, annak híján legfeljebb három évente. A megvásárolt 70 dollárnyi valutát az útlevél mellékletéül szolgáló valutalapon tartották nyilván, az utazáshoz való jog azonban csak 1978-tól lett hivatalosan is rögzített törvényes jog.

Árus a Rio Tera Lista di Spagnán Velencében 1972-ben. #93437 Fotó: Fortepan / Közösségi Szociális Szövetkezet
A müncheni BMW gyár központi épülete 1972-ben, tőle jobbra a gyár múzeuma. #73813 Fotó: Fortepan / Romák Éva

Bár a karikaturisták szívesen foglalkoztak az Eiffel-torony árnyéká­ban téliszalámit falatozó hazánk­fiaival, akik a belépő­díj áráért inkább nylonharisnyát vásárolnak, a sajtó inkább azt hangoztatta, hogy ez már a múlté. „Mind nyil­vánvalóbb, hogy az árucikkeknél sokkal értékesebb dolgok terhel­hetik a poggyászt egy-egy külföl­di útról hazatérőben. Nyugodtan állíthatjuk, hogy utazásaink lé­nyege az idei esztendőben már a tapasztalatszerzés, látókörünk, tu­dásunk bővítése volt.”

A Gin Ling Way a Los Angeles-i Chinatownban 1960 körül. #186317 Fotó: Fortepan / Lugosi Szilvia

Az 1967-es évet a nemzetközi idegenforgalom évének nyilvánították, amihez a szocialista országok „Az idegenforgalom út a békéhez!” jelszóval csatlakoztak. A propaganda azonban komolyan kockázatosnak látta ezt az utat, és az ideológiailag kevésbé képzettekbe igyekeztek belesulykolni a helyes látásmódot, nehogy túlságosan hasra essenek a kint látottaktól. „Ne kerteljünk; a nyugati orszá­gokban az utas sok mindent lát, amit szívesen hozna magával ha­za, Magyarországra. A turista azonban nemcsak néz, hanem lát is. És pontosan felméri, hogy mindazt a szépet, jót és gazdagságot, amelyet a nyugati országok népe fáradságos, verejtékes mun­kával teremtett meg, alig élvezi maga a nép. A szocializmus olyan vív­mányokat teremtett, amelyek ezerszer felérnek a fénnyel, a csillogással, a sokszor felesleges és egyébként is csak egy szűk ré­tegnek jutó luxussal” – írta a pártlap.

A londoni Haymarket 1964-ben a Coventry Street felé nézve. #187406 Fotó: Fortepan / Album018

Máskor a magyar utazókat megkörnyékező, magyarul tudó ügynököktől óvtak, akik disszidálásra csábítanák az egyszeri turistát. 1972-ben Kifecsegett igazsá­gok címen a KISZ-vezetők kiskönyvtára sorozatban jelent meg egy könyv az ifjúság helyes politikai neveléséhez, „mind­azoknak a tízezreknek, akik az elmúlt években tapasztalatcserék vagy turista­utak során betekintést nyertek a tőkés világ életébe”. A fő üzenet: ugyan lehet, hogy kint perzsaszőnyeg van, de azt talán már le is foglalta a végrehajtó.

A koppenhágai Szépművészeti Múzeum (Statens Museum for Kunst) lépcsője 1967-ben. #199719 Fotó: Fortepan / Bernhardt
Németország, 1970. #9599 Fotó: Fortepan

„A fényreklá­mok színes kavalkádján túl, esetleg né­hány száz vagy néhány ezer méterrel a belvárosi kirakatdömping mögött nyomortanyák bűzét kergeti a szél” – írta a Fejér Megyei Hirlap 1969 novemberében.

A kinti színeket őrző képek és dalok azonban nem erről szóltak, hanem – a Fonográf esetében – a Saint Tropez-i napsütésről, vagy – Cseh Tamásnál – a zöld takaróról, amiben Anna a kék útlevelével Londonban alszik. Hát ennyi és nem több a világ helyzete.

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/nyugaton-a-szinek-is-masok

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.