Aztán persze minél több lett az óra, annál több lett a baj is. A húszas évek elején még jó kifogásnak mutatkozott, hogy a forradalmak viszontagságai miatt járnak összevissza a köztéri órák – a nekivadult nép úgymond lopta az akkumulátorokat és a légvezetékeket is –, de az évtized folyamán a helyzet mit sem javult. Cserébe a négy számlapján négyféle időt mutató nyilvános óra állandó szereplője lett a kabaréknak és a lapok karikatúra rovatának.

1930-ban jött csak el az idő, hogy a Főváros megoldja a problémát. Az immár a Főherceg Sándor utcai rádiópalotában működő Telefonhírmondó végre valóban rákapcsolta, mégpedig földkábellel egy központi órára az immár 41 utcai órát, amelyeknek a valódi vezérlő szerkezetét egy bankban vagy üzletben helyezték el, és az időjárásnak, utcai rázkódásnak csak egy-egy elektronikusan irányított számlapot tettek ki. Az éjszakára kivilágított, Pontos idő felirattal teljes óra a Kálvin téren és a Nagykörúton – az Üllői útnál és a Baross utcánál – debütált.

Hiába, hogy a jó öreg „műegyetemi” óra még ott ketyegett a Múzeum körúton, sőt konokul lőtték a delet a budai főreálból, Pestnek ekkor már új kedvenc órái voltak. A Nyugati előtt, a banántorony tetején lévő, meg a Nemzeti Színház háta mögötti, a Rákóczi út és a Nagykörút találkozásánál. Nem véletlen, hogy ez utóbbi volt az első a városban, amely a nagyobb világégések után – 1945 márciusában, aztán 1957 januárjában – újraindult. Működött is egészen addig, míg a Nemzeti Színházat fel nem robbantották. És bár új épület többé nem került a Blaha Lujza térre, egy szürke, szögletes órát a lehető leghamarabb, 1966 novemberében felszereltek az egyik oszlopára. Ki is tartott a tér legutóbbi felújításáig.