1979. #206242 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Világvége hatvan fölött

Öreg az, akit a társadalom annak lát

Feleslegesség-érzés, a magányból fakadó depresszió, szegénység: számtalan nyugdíjas küzdött ezzel a hetvenes-nyolcvanas években. A szocializmus vívmánya, az általános nyugdíj nem várt módon sokak életét megkeserítette. Egy változó világ öregjei köszönnek vissza a Fortepan fotóiról.

Hogy tudományos-statisztikai szempontból ki az öreg, azt éppen negyven éve tudjuk. 1984-ben tette közzé az ENSZ, hogy aki hatvan éves vagy annál idősebb, az már öregnek számít. Amivel egyrészt egy máig használatos besorolási rendszerrel ajándékozta meg a kutatókat, másrészt érdekes színt kevert a Magyarországon zajló vitához: ideje volna-e – számos nyugati ország példáját követve – 65 évre emelni a nyugdíjkorhatárt?

1973. #44453 Fotó: Fortepan / Schiffer Pál

A nyugdíjkorhatár ekkor a mainál lényegesen alacsonyabb volt ugyanis, nők esetében 55, férfiaknál 60 év. Nem sokkal korábban, 1975-re született meg ez a rendszer, harminc évnyi toldozás-foldozás után, és immár lényegében az egész társadalmat sikerült vele lefedni.

A mából visszanézve már nehéz is felidézni, hogy száz éve még jobbára a férfiak keresték a pénzt, a nők pedig anyaként, a háztartás irányítójaként a férjük státuszától függtek. De talán akadnak még családok, ahol emlegetnek déd- vagy ükapákat, akiknek volt egy nagy előnyük másokkal szemben: „jó, nyugdíjas állással” bírtak. Postások voltak vagy vasutasok, esetleg köztisztviselők, így nem voltak arra kárhoztatva, hogy életük utolsó pillanatáig talpaljanak-sarkaljanak a cipészműhelyben, várják a vevőket a csemegeüzletben, esetleg a földet túrják. Mára már feledésbe merült, de 1929-ben tette meg az állam az első lépést, hogy változtasson ezen az élethossziglani kiszolgáltatottságon. Az első nyugdíjrendszer azokat célozta meg, akiknek nem volt jó nyugdíjas állásuk, sem befektetésük, föld- vagy ingatlanvagyonuk: befizetéseik arányában 65 éves koruk után szerény életjáradékot remélhettek.

 

A világháború, az infláció, majd az államosítás azonban mindent újraírt, a magánvagyonok ugyanúgy eltűntek, mint a nyugdíjpénztárak bérházai. Jöhetett tehát a tiszta lap: az 1951-es nyugdíjtörvény értelmében 1945 után szerzett, tíz évnyi jogviszonnyal lehetett nyugdíjra szert tenni, és az időskori ellátás nem léphette túl az utolsó kereset felét. Innen nézve lesz érthető az a statisztika, hogy miközben már 1949-ben 11,6 százalék volt a 60 éven felüliek aránya, még 1960-ban is csak 6,4 százaléknyi nyugdíjas élt Magyarországon, és arányuk tíz évvel később sem haladta meg a 13,4 százalékot.

1935. #136256 Fotó: Fortepan / Révay Péter

A hatvanas-hetvenes években azonban mindez lassan kisimult. Aki megérte az 55., illetve 60. évét, az nyugdíjba ment, és átadta magát a gondtalan pihenésnek.

Gondolnánk mi. De a valóság ennél azért bonyolultabb volt. Bármilyen meglepően hangzik is, az általános nyugdíj a jelek szerint pont annyi gondot okozott, mint amennyi tagadhatatlan előnnyel járt. Talán az addig ismeretlen élethelyzet okozta: a korai kádárizmus friss nyugdíjasainak a szülei, nagyszülei jobbára addig dolgoztak, amíg meg nem haltak, pihenéssel megszerzett havi járandóságot elképzelni sem tudtak. Mindenesetre ebben a népjóléti szempontból nagy büszkeségre okot adó szocialista vívmányban bizony járványként terjedt a rosszkedv, a feleslegesség-érzés, a kapcsolati háló felbomlása miatt kialakuló – akkor még nevesincs – depresszió.

1960. #222965 Fotó: Fortepan / Krantz Károly
1972. #205322 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Igencsak jellemző a Fejér Megyei Hírlap 1970-ben megjelent cikke, amely az „Öregek napja” alkalmából – felettébb ünneprontó módon – a nyugdíjasok helyzetét elemezte. Az akkor 10 milliós Magyarországon 2 millió nyugdíjas élt, de közülük minden nyolcadik továbbra is dolgozott, 400 ezren pedig, hiába lépték túl a korhatárt, eleve nem állapíttatták meg a nyugdíjukat, csak hogy tovább végezhessék a munkájukat. A negyedmillió nyugdíj mellett is dolgozó férfi és nő a korban ismert kifejezéssel „havi ötszázért” tevékenykedett – aki ennél többet keresett, az elvesztette ugyanis a nyugdíj-jogosultságát. A törvényhozó csak 1979-ben hajolt meg a realitások előtt, akkor törölték el ezt az életidegennek bizonyult szabályt.

Egy nyugdíjas férfi átadja a játékvillamost, amelyet a helyi szakszövetkezet felajánlott anyagaiból a vasadi óvodásoknak készített 1969-ben. #142543 Fotó: Fortepan / Péterffy István

Az újságcikkek pedig vég nélkül sorolták a láblógatásba belenyugodni képtelen nyugdíjasok történeteit. A tanítónőét, aki kézbesítőnek állt, a műegyetemi professzorét, aki beiratkozott a jogi egyetemre, a kohászét, aki elment bírósági teremszolgának. Bármerről közelítettek is, folytonosan abba a dilemmába ütköztek: a nyugdíj jár, de ha kényszer, akkor bele lehet halni. Jár, hiszen az idős ember megdolgozott érte, és jár, mert a gyárban, a hivatalban utána következő nemzedék rátermettjeinek – igyekvőinek – is kell valamikor érvényesülniük. De mi van, ha az életerős szakember 55 vagy 60 évesen nem érzi úgy, ideje már nyugdíjba „vonulnia”?

A hagyományos társadalomban, amely alig egy emberöltőnyire volt a korábban ismeretlen gondokkal küszködő hetvenes évektől, az élet megoldotta az efféle kérdéseket. Az együtt élő nagycsaládokban a nagyszülők vigyáztak az unokákra, megismertették őket a ház körüli világgal, meséikkel beléjük plántálták a múltat, és közben tettek-vettek is, amit kellett, nem érezhették magukat feleslegesnek. De a fiatalok városba özönlésével, majd a hatalmas toronyházakból álló lakótelepek tömeges felépítésével mindennek vége lett. Az évszázados rutin helyét magány és kényszerű tétlenség foglalta el, amelyet csak hellyel-közzel oldottak a klubok, szakkörök, tanfolyamok.

A budapesti Örs vezér tere 11–20. számú sorház egyik loggiáján 1977-ben. #205801 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Márpedig a nyugdíjasok társadalmon belüli aránya egyre csak nőtt, és a megoldatlanság miatti feszültség kitapinthatóvá vált. Olyannyira, hogy 1982-ben már Szentágothai János akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is a letagadhatatlan problémákról beszélt az Élet és Irodalomnak adott interjújában. Azt javasolta, ne mechanikusan, hanem az egyes élethelyzetek függvényében érvényesítsék a nyugdíjazásra jogot adó korhatárt, és a kor viszonyai között már-már élesnek ható hangon sorolta fel az ellátórendszer hiányait. Szó esett a csupa dolgozó emberből álló családok idősgondozásra való képtelenségéről, a kórházakban a tartós ápolásra alkalmatlan osztályokon felejtett öregekről csakúgy, mint arról, hogy a kifejezetten idősek ellátásra létesített intézmények sem képesek új helyzetet teremteni. Az elnök azt is megemlítette: az MTA megvizsgáltatta, felépíthető-e egy „akadémiai nyugdíjasok háza”, de a számításokból kiderült, hogy önköltséges alapon ezt képtelenség megvalósítani.

A pécsi Magányosok klubja 1978-ban. #89165 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az első „Öregek háza” a budafoki kísérleti lakótelepen épült a hatvanas évek legvégén. A Spiró Éva tervei alapján megvalósított otthonban 25 lakóegységet alakítottak ki: ezekben egy heverőkkel, karosszékekkel, beépített szekrényekkel felszerelt lakószoba, egy fürdőszoba és egy főzőasztalka kapott helyet. Az otthon része volt emellett egy tágas hall, több közösségi helyiség, néhány műhelyszoba az idő hasznos eltöltésére. A beköltözőknek egy önálló tanácsi bérlakást kellett leadniuk a lakrészért cserébe, és elvárás volt a kiemelkedő nyugdíj is. Magányosoktól 1400, házaspároktól 1900 forintnyi jövedelmet követeltek meg, mondván, fizetni kell belőle a 400, később 600 forintos rezsit, az áramdíjat és az étkezés költségét is. Ez nem volt kis dolog akkor, amikor 600 forint volt az átlagos nyugdíj. Igaz, cserébe ápolónői ügyelet, orvosi felügyelet és takarítás is járt.

Nyugdíjasház átadása a XIV. kerületi Ond vezér sétányon 1974. április 3-án. #139215 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Lakótér az Ond vezér sétányon átadott nyugdíjasházban 1974-ben. #139217 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A kirívóan magas költségek ellenére az első 50 meghirdetett helyre 3000 nyugdíjas jelentkezett, és a későbbiekben felépített néhány további (de az igényeket messze nem kielégítő) Öregek háza lakrészeit is elkapkodták. 1981-ben, amikor leállt a program, még ezren vártak ilyen elhelyezésre csak Budapesten. Annak ellenére, hogy az első beköltözők – a társadalomtudósok várakozásaival éles ellentétben – kevesellték a privátszférát, és túl soknak tartották a közös teret az egyazon sablon szerint épült intézményekben.

A budaörsi Nyugdíjas kert megnyitása a Virág utca 6-ban 1974. április 30-án. #194778 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

De ez nem volt több szőrszálhasogatásnál, hiszen az alternatíva az úgynevezett szociális otthon volt. Azok a jobbára hajdani kastélyokban, nyaralókban berendezett tömegintézmények, ahol már 1969-ben csaknem 26 ezer idős ember élt, havi 400-450 forint gondozási díj fejében alapesetben 6-8, de nem kirívó kivételként 15-20 személyes szobákban. Vaságyakkal volt tele a gödöllői kastély bálterme csakúgy, mint minden más hajdani főúri lak összes szobája, már amelyikben nem iskola vagy téesz gépállomás működött. Kényszerű összezártságban, a gondozó személyzet rátermettségi fokának kitéve élte le ilyen helyeken az utolsó éveit a vagyonától megfosztott gróf, a belpesti lakásából „kiszanált”, fölöslegessé vált nagymama és az ürességtől kongó portáját fenntartani képtelen földműves is. Mindenki, akit idesodort a szocializmusban fel nem említhető, de attól még létező nyugdíjas-szegénység.

Közös tévénézés a balassagyarmati Izraelita Szeretetotthonban 1960-ban (egykor Vármegyeháza, ma Mikszáth Kálmán Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola). #109968 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Az 1956. márciusi jeges árvíz károsultjainak étkeztetése a mohácsi Béke (előtte és utána a megszűnéséig Korona) Szálló éttermében. #129818 Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

Ki az öreg? – tette fel a kérdést 1977-ben a Magyar Nemzetben az akkor 61 éves újságíró, Kovács Judit. A rendkívüli éleslátással megfogalmazott válasz szerint az, akit annak látunk, hiszen a biológiai aggkor a legkevésbé sem azonos a „társadalmi” öregséggel. Öreggé tesz a kontextus, hiszen ugyanaz a személy lehet professzor úr a katedrán és bácsika a közértben; művésznő a közönségtalálkozón és öreglány a cukrászdában. Öreggé tesz az öltözködés, hiszen a tradicionális falusi viselet, a fekete kendő és örök gyász önmagában is öregít, és akkor még nem is beszéltünk a fogak múltán beesett arcról, a tarlón égető nap véste ráncokról. (Jegyezzük meg: a Tolna Megyei Hírlap 1978-as cikke szerint farmert 25 év felett egyáltalán nem volt javallott felvenni, és a harmincas éveikben járóknak inkább már csak az aprómintás dzsörzé ruhákat ajánlották.) És persze öreggé tesz a státusz, önmagában a tény, hogy már nem tanárnő vagyunk, brigádvezető szaktárs vagy szerkesztő asszony, hanem egyszerű nyugdíjasok.

Az Abbázia kávéházban az Oktogonon (November 7. tér) 1969-ben. #101909 Fotó: Fortepan / Erdei Katalin

A nyugdíj, az öregség szégyen? A gyorsan rávágható alapválasz az, hogy á, dehogy. De azért meglehetősen tanulságos, hogy a nyolcvanas években már népmozgalom indult az „öregek háza”, „öregek napközije” átkereszteléséért, mondván, mégiscsak kevésbé lesajnálóan hangzik, hogy „idősek háza”, „idősek nappali otthona”. (E helyt jegyezném meg: a Fortepan kereshető kulcsszavai, miszerint „öregasszony”, „öregember” egyértelműek ugyan, de ha a szeleburdi ifjúság múltával találkozik velük az ember, felérnek egy gyomron rúgással.)

És az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor reformszelek kezdtek fújdogálni, pénz viszont már nem volt semmire, a legsikeresebb közérzetjavító intézkedésnek az bizonyult, hogy a Belügyminisztérium engedélyezte: ki-ki írathassa be a személyi igazolvány „foglalkozás” rovatába az egyen-nyugdíjas megjelölés helyett a korábbi hivatását. Legyen legalább ott „nyugalmazott orvos” vagy „nyugdíjas bakter”.

Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/oregkor

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.