A magyarok a 20. században annyira kevés halat ettek, hogy az egy főre jutó éves átlagfogyasztás még dohányból és alkoholból is több volt. A böjti eledelből az 1960-as évektől lett karácsonyi lakoma, annak ellenére, hogy az állampárt akkoriban nemigen támogatta a keresztény szimbólumok népszerűsítését.
Barett, bányászsapka, csákó, turbán, fez, kipa, matrózsapka, borsalino, usánka, tiara. És száz és száz más modell, olyanok, amilyenekről nem is igen hallottunk. Rég nem csak az időjárás ellen védekezünk velük. Az identitásunkat, a hovatartozásunkat, a különcségünket, a kreativitásunkat próbáljuk meg kifejezni. Ezt mutatják azok a beállított, „műtermi” képek is, ahol a szereplők ragaszkodnak a fejfedőjükhöz. A hiábavalóságát pedig az, hogy a sapkánkat szoktuk a legtöbbször elveszíteni – mintha mégsem abban hordoznánk az identitásunkat…
Csak azt nem tudom megmondani, hogy elsősök voltunk-e vagy másodikosok. De az biztos, hogy a Deák téri általános iskolába jártunk, furcsa módon a Sütő utcába, úgyhogy éppenséggel járhattunk volna a Sütő utcai általános iskolába, de valamiért ragaszkodtak a Deák térhez. Minden évben volt osztályfényképezés, ennek fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az értelme, de szépen fölállítottak minden osztályt a tornateremben elhelyezett padokra. Vagyis volt, aki ült, volt, aki állt, hogy kialakuljon a lépcsőzetes elhelyezkedés, mindenkinek látható legyen az arca. El lehet képzelni, hogy a harmadik osztály után milyen lelkiállapotban voltak a fényképészek…
Az emberi mozgás, közlekedés alapértelmezett formája a gyaloglás. A városok évezredes történetében a közélet az utcákon, tereken, „közeli helyeken” zajlott, magától értetődő volt ezek szabad és teljes körű használata. A 20. századi modernizmus a városok gyaloglásra, sétálásra, találkozásra alkalmas „nappalijának” számító közterületeit kizárólagos közlekedési folyosókká és garázzsá alakította. Bereczky Ákos mikromobilitási szakértő írása.
A II. világháborús keleti frontról 12 vöröskeresztes vonat hozta haza százával, ezrével a magyar sebesülteket, miközben a szerelvények maguk is ki voltak téve a folyamatos támadásoknak. Egy szabolcsi főhadnagy, a hadtáposként szolgáló Reményi József képein nemcsak a kórházvonatok kevéssé ismert valósága elevenedik meg, de a megszállók és a helyi lakosság kapcsolata és a zsidó munkaszolgálatosok sorsa is láthatóvá válik. Háború egy segíteni akaró kisember perspektívájából.
