1987. #266969 Fotó: Fortepan / Vimola Károly

Az idő nekik dolgozik

A Pest Megyei Hírlap fényképei a Kádár-korból

Napilap és megyei. Sőt, Pest Megyei ez a Hírlap. Vidéki lap, amit a fővárosból írtak, szerkesztettek és fotóztak. De hogyan is képzeljünk el egy redakciót 1975-ben vagy 1985-ben? Meg a fotóriporterek munkáját, akiknek a képeit most újra megnézegethetjük több évtized távlatából. A múlt fekete-fehér és szürke ködén át ma már szinte elképzelhetetlen dolgok idéződnek fel bennem. Kesze-kusza emlékkockák, de hozzátesznek valamit a fotók világához talán. Szarka Klára fotótörténész írása.

Írógépek kopácsolása, kávéfőző masinák rotyogása, tömény ital bőséggel reggel-délben-este, vagyis kevert és cserkó a szekrényekben és az íróasztalfiókokban. Meg dohányfüst éjjel-nappal. Zömmel férfiak a szerkben. Zakó, nadrág, nyakkendő, bőr félcipő és aktatáska. Ha egy-egy nő valahogyan megvette a lábát újságíróként a sajtóban, legyen kiskosztümben és tudja a rendet ebben a férfivilágban. Mosolyogjon a szexista vicceken és hozza a kávét meg kenje a szendvicset a titkárnőkkel közösen. Mindenkinek be kell járnia. Hiszen minden a szerkben történik. Ott van telefon, ami egyébként még mindig ritka kincs. Ott írja vagy diktálja a cikkét az újságíró, ott javítgatja a szerkesztő a tollával a kéziratot. Kihúz, beleír. Ott csattogtatja az ollót a tipográfus és ragasztgatja a laptervet a laptükörre, amit majd visznek a nyomdába a kézbesítők. Na, de még reggel van, a kézbesítő nénik most hozzák a levelezést a postáról. Kiderül, ráér-e a nagydorogi Áfész elnöke jövő csütörtökön az interjúra. Ha nem, hát nem, az sem katasztrófa, majd egy héttel később. Napilapról van szó ugyan, de hol van még a fax, az internet, az okostelefon! Az idő egészen másként telik, mint manapság. Meg csak most hozzák a sok újságot, amit a szerkesztőség csakúgy megkap, senkinek nem kell fizetnie érte. Köztük kevéske érdekes napi- meg képeslap és sok-sok érdektelen. Ahogy egykori újságíró kollégáim mondták kajánul (nem, nem a Pest megyei, hanem egy másik Hírlap szerkesztőségében), ezeket a lapokat azok sem olvassák el, akik írták. De ezen csak kacagott mindenki. Nem élet-halál kérdés. Sem a munka mennyisége, a minősége meg pláne nem. Vagyunk elegen arra a néhány kolumnára. Középszernél gyengébb teljesítménnyel nyugdíjig el lehetett lavírozni könnyedén. Aki kerülte a konfliktust, fejet hajtott a főnökségnek, óvatosan egyensúlyozott a pártállam írott és főként íratlan szabályai között, annak sokat elnéztek. Szépen éldegélhetett. S végül is, nem akárki volt, hanem újságíró, szerkesztő úr. Kivételezett ember. Könnyű volt így végigalibizni egy felnőtt életet. Legföljebb a közös kocsmázások, vendégeskedések, vállalati bulik hajnalán fakadt ki némelyik nyughatatlan, hogy micsoda posványban élünk, a fene egye meg. Kellett az a kevert a szekrénybe, hogy elviseljük a „lét elviselhetetlen könnyűségét”.

Na, de nem léhaság ez a könnyűség, hiszen komoly és hosszú értekezleteket tartanak a főnökök folyton! Érthető. Valahogyan igazolniuk kellett létezésük és pozíciójuk értelmét nekik is. Mert hierarchia, az aztán volt. Mindenki pontosan tudta, mi jár a rovatvezetőknek, a helyetteseiknek, meg a szerkesztőknek, a főszerkesztő helyettesnek meg a főszerkesztőnek. Persze, nemcsak az előfizetett sajtótermékeket illetően. Ők kaphattak például „zárt anyagokat”, tallózást a külföldi lapokból, a nyugati sajtóból. Még inkább valakiknek érezhették magukat. Bennfentesnek. És még annyi minden más is kijárt nekik. Titkárnő (akár nem is egy), saját gépkocsivezető, esetleg külön iroda előszobával, az üdülőben a tuti lakosztály a tuti jó időben. Mert akkoriban a balatoni beutalót júniusra kapni? Na, az családdal, gyerekekkel időzített katasztrófa lehetett. Hiszen, jó eséllyel még hideg lesz a víz meg folyton esik az eső.

Úttörőavatás az Ady Úti Általános Iskola udvarán, Monoron 1969-ben. #141852 Fotó: Fortepan / Péterffy István
A H. Kovács János (ma Bánffy Dezső) utca névadási ünnepsége Monoron 1969-ben. #142437 Fotó: Fortepan / Péterffy István
1972. #250599 Fotó: Fortepan / Vimola Károly

Hopp, még csak negyven-ötven év, és már annyira mások a nyarak is! Meg az összes évszak. Monoron a Strázsahegyen mekkora nagy hóban szánkóznak a felnőtt férfiak önfeledten! És hogyan? Kalapban, félcipőben, nagykabátban. Éppen kicsúsznak a fénykép kompozíciójából, az egyikük feje-lába le is van metélve durván, de az élet lendülete, a nevetés, a hó fehérsége, ez az egész komplex érzület, a múlt újraélésének lehetősége ott várta a nézőjét ebben a kissé suta fotóban, mintha egy időkapszulába elrejtett üzenet lenne.

Szánkózók a monori Strázsahegyen 1970-ben. #142374 Fotó: Fortepan / Péterffy István

Így aztán, ami 1970-ben szokványos „álhírkép” volt, az fél évszázaddal később a múlt borzongatón átélhető egyedi és megismételhetetlen valóságadaléka. Álhírkép? A Kádár rendszer kötelező járuléka a sajtóban. Szegény egykori fotóriporter kollégáim! Mennyi kreativitásról, szakmai alázatról és monotónia tűrésről tettek tanúbizonyságot, hogy ellássák a redakciókat a nem létező belpolitika és az erősen lefojtott külpolitika témaszegénységét ellensúlyozandó az álhírképekkel. Karácsony, húsvét és minden ünnep (vigyázat a vallási vonal ügyesen kerülendő), aratás, szántás-vetés, itt a tavasz, leesett a hó, vége az iskolának, pedig csak éppen elkezdődött és még hosszan sorolhatnánk az ismétlődő és kötelező témákat. Na, de az igazi a kis színes volt! Nem bánt, nem merész, de mégis érdekes. A ceglédi kisállattenyésző 1969 kemény telén kecskebékákat teleltetett át a pincében. Különös és mulatságos. Vagy csak egy gyerek – tudják, gyerek és állat mindig siker – üldögél a járdaszegélyen a rábízott kacsákkal Vácon.

Ezeket várták és követelték a fotósoktól. Kell a lapba a folthatás miatt, amikor a betűtenger még azokban a betű és szó uralta években is néha egy kicsit sok lett már. Vagy amikor az istennek nem állt össze az oldal, mert X kartárs többet írt a megbeszéltnél, de az fontos/kötelező téma, nem rántjuk meg. Így aztán Y cikkét, ami afféle „álló anyag” (vagyis nem aktualitáshoz kötődik) és már napok óta halasztgatjuk a megjelenését, hiába könyörög, be kell tenni végre. Mert ki akarja a vitát a kollégával? De ahhoz meg nem készült el a fotó, mert a riporter még nem juthatott el a helyszínre, ami csak negyven kilométer ugyan a Somogyi Béla utcától, de gépkocsi nélkül egy napi túra mégis. Így aztán a napi szerkesztő beront a fotósokhoz: adjatok valami önálló képet, lett egy lyuk az oldalban. A fotóriporter egy kis türelmet kér és robog a negatívval a laborba. Hívás, kiválasztás, nagyítás. Ha jóban van a szerkesztővel vagy a laptervezővel, akkor egy kicsit könyörög, hogy ne vágják meg a tetejét, hiszen direkt kérte a szakit Cegléden, hogy másszon föl egy kicsit a kéményre, így izgalmasabb lett a kompozíció alulról fotózva. Aztán másnap a lapban megláthatta, hogy mi maradt a szépen kitalált fényképéből.

Újévi köszöntő a ceglédi Rákóczi út 14. tetőjén 1970-ben. #87283 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Na, de hol is voltak az emlegetett szerkesztőségi hierarchiában a fotóriporterek? Nagyjából a gépkocsivezetők előtt és a gépírónők után, ahogy egyik jeles fotóriporter kortársam mondta a múltra emlékezve. De talán még ez sem igaz, mert sok helyen a „fotós fiúkat” használták gépkocsivezetőnek, ha éppen arra volt szükség. Ugyanis csakis az írás számított komoly szakmának, meg a cikkek szerkesztése. Valahogyan az felnőtt dolog volt. Az volt az újság lényege. A fotó nem komoly dolog, nem kell hozzá tudni a helyesírást. Na, meg amúgy is, az újságíró nevében benne van az író. És az mégis nagy dolog. Nagy írókat mindenki tud mondani, de ki tart számon nagy fotósokat? Capa, Kertész, Munkácsi? A kulturális rovatban sem hallották még ezeket a neveket.

A fasizmus feletti győzelem 30. évfordulójának tiszteletére rendezett nagygyűlés résztvevői a váci Schuszter Konstantin téren 1975. május 11-én. #268280 Fotó: Fortepan / Gárdos Katalin
Ideiglenes Duna-meder létesítése a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésekor Nagymarosnál 1986-ban. #250389 Fotó: Fortepan / Vimola Károly
Szentendre, 1970. #89281 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az írás fejben születik meg. És a gondolkodás akkoriban még trendi dolognak számított. A fotós meg csak babrál egy géppel, ide-oda szalad, néha leguggol vagy felmászik nevetséges helyekre, hogy a váci Forte neonjáról jó képet csináljon. De igazából csak kattintgat, mint a nagybácsi a karácsonyfa előtt. A fotóriporter a valóság rabja.

A FORTE Fotokémia üzem neon emblémájának leszerelése Vácon 1989-ben. #250535 Fotó: Fortepan / Vimola Károly
A Hegedűs Gyula és Victor Hugo utcák sarkán 1988-ban. #250454 Fotó: Fortepan / Vimola Károly

Akkoriban nem a bátor tudósító meg az életet feltáró jó tollú riporter volt az élen a rangsorban az újságírás műfajait tekintve, hanem a vezércikk írója, a kolumnista, aki megmondja a tutit. Aki azt az illúziót kelti, hogy egy újságíró, egy újság beleszól a közéletbe. Értelmezi a „nagypolitika” intencióit és hangot ad a népnek. Na, ő aztán tényleg fejben dolgozik. Őt csak gáncsolná a valóság és a mindennapi élet banális zakatolása. Nagy komolyan diktál Marikának, és mindenki türelemmel vár rá. Nyitva hagyják miatta az oldalt. Meghúzzák a többi cikket, ha kell, hosszú csíkká vágják a fotót. A kolumnistának, de gyakran a helyszínen megforduló újságírónak sem kell a sáros termőföldön hosszan kutyagolnia vagy a port szívnia az autóverseny pálya mellett egy-egy képért. Sem este a normális munkaidő után Gyömrőn fotózni az LGT-t meg május elsején rohangálni a gödöllői felvonuláson, de a tápiószecsői vásáron sem kell kínlódni, hogy valami érdekes látványt találjon végre.

Kismamák és gyermekeik a gödöllői május 1-i felvonuláson 1971-ben. #268243 Fotó: Fortepan / Gárdos Katalin
Barta Tamás és Frenreisz Károly, az LGT együttes tagjai gyömrői koncertjükön 1971-ben. #142325 Fotó: Fortepan / Péterffy István

A fotóriporter a kézzel fogható és szemmel látható történésekből képes csak művet teremteni. Persze, rendezhet is egy kicsit. Nyilván beállítja a dunabogdányi kőbányában a csillét húzó lovat és hajtóját meg az esküvőre főző ecseri asszonyokat. Beállítja és megállítja a kép kedvéért őket, de mégis a valóságot akarja mutatni, ha csak lehet. A valóság látványa a prioritás még akkor is, amikor egy kicsit óvatosnak kell lenni, mert a fénykép becsapós dolog. Néha még azt is meglepi a kész látvány, aki elkövette. Nem véletlenül tart a fotótól mindenféle hatalom és érdek. A Lenin-fejekkel és feliratokkal elővigyázatosan muszáj komponálni, ahogy a kisebb és nagyobb potentátok ábrázolásával is fő az óvatosság.

A dunabogdányi kőbánya a Csódi-hegyen 1970-ben. #87209 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Áfész vezetők a nagydorogi ABC előtt 1982-ben. #250326 Fotó: Fortepan / Vimola Károly
KISZ-tagok fogadalomtétele az április 4-i ünnepségen a monori felszabadulási emlékműnél 1971-ben. #142356 Fotó: Fortepan / Péterffy István

Aki a gőgtől nem vakult el és odafigyelt néha a fotósokra a szerkben, esetleg meglátta, hogy a tájékozottságuk, kiterjedt kapcsolataik, problémamegoldó képességük lenyűgöző. Mindig voltak újságírók, akik tanácsot, kontaktot kértek tőlük és kifejezetten szerettek a terepen együtt dolgozni a fotóssal, akinek sajátos meglátásai és szempontjai voltak. Meg óriási rutinja. Próbálták megérteni, hogyan is születik egy-egy remek fotó a vecsési fodrásznál vagy a fóti gyereknapon a kicsik között kedélyeskedő bácsikkal. Rájöttek, hogy a fotóriporter korántsem csak az az egyszerű lelkű vadász, akinek a mindenkori pillanatot kell elkattintania és kész. Talán a sajtókép is legalább annyira fejben készül, mint az újságcikk? Hiszen a gödöllői sporttelepen kivárta és kiválasztotta a maga különös pillanatát a sok közül Urbán Tamás, ahogyan Vimola Károly Dunakeszin az egyszerűnek látszó gördeszkás képbe talán akaratlan is belesűrítette a 90-es évekkel kezdődő tágabb és bizonytalanabb terek és jövő érzetét. Péterffy István a saját örömére készítette a meghitt hangulatú vagy nagyon is groteszk zsánereket. Gárdos Katalin pedig talán nem is mély tudatossággal, mégis a lényeget ragadva meg mosolyogtató és ugyanakkor elszomorító látképet adott az aszódi pártnapról.

Tóth Mihály érdi atléta a 100 m-es síkfutás döntőjének nyertese célba ér a MEDOSZ sportnapon, a gödöllői Páter Károly utcai egyetemi sporttelepen 1971-ben. #87364 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Termékteszt a Vecsési Vegyesipari Ktsz irodájában 1969-ben. #141643 Fotó: Fortepan / Péterffy István
A dunakeszi Barátság útján 1990-ben. #266891 Fotó: Fortepan / Vimola Károly
Benke Valéria, az MSZMP PB tagja beszél az aszódi kultúrteremben rendezett pártnapon 1973-ban. Balra Dr. Mondok Pál, a Pest-megyei Tanács elnöke, jobbra Cservenka Ferencné, az MSZMP KB tagja. #268169 Fotó: Fortepan / Gárdos Katalin

A hírlap cikk olyan gyorsan érdektelen lesz, hogy tán még a megszületése napját sem képes túlélni. Ha csak nincs benne valami bombasztikus titok, ami később fontos lehet, ha csak nem tolsztoji képességű az írója. A fotók viszont? Az idő a régi fényképnek dolgozik. Helyesebben a régi fotó maga az időgép. Egyenesen a már nem létező, a megsemmisült és eltűnt hétköznapiságba repíti a nézőjét. Gyárak és szépen dauerolt munkásnők, baleset helyszíne azokkal a múzeumi autókkal, na, meg a ceglédi postások, ahogy a lovaskocsikkal indulnak kézbesíteni, amikor mi éppen a sarki csomagautomatához készülünk lemenni. Belenézhetünk apáink és nagyanyáink szemébe, lecikizzük az egykori szépségverseny indulóit, akik ma már jó eséllyel az ötödik iksz felé lépdelnek, a nagyszüleink meg Üllőn érzik a ritmust a Hungária koncertjén. S egyszeriben a régi képeket nézegetve eleven kapcsolat képződik köztünk, a jelenben élők és a múlt emberei között.

Gondolták annak idején a Pest Megyei Hírlapnál a fotósok, hogy kevés maradandóbb érték van a mai múltat, az akkori jelent megörökítő riportképnél? Biztosan nem. Csak tették a dolgukat, ahogyan lehetett, ahogyan engedték nekik. A fényképezés misztériuma mégis talált kinccsé tette a munkásságukat.

Írta: Szarka Klára | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/pest-megyei-hirlap

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.