Halas pult a fővárosi Központi Vásárcsarnokban 1976 körül. #84628 Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat

Tetűpiac és leányvásár

Nyelvünkben és városainkon is mély nyomot hagytak a piacok

A piac sokak fejében amolyan falusi dolog. Pedig valójában évezredek óta a városokhoz kötődik a legtöbbjük. A városlakók itt juthattak hozzá ugyanis a vidéken megtermelt mezőgazdasági javakhoz, míg a falusiak itt vehették meg a munkához és a hétköznapi élethez szükséges iparcikkeket. A vásárok emellett a szórakozás, az információáramlás, sőt időnként a párválasztás helyszínei is voltak. Meglepő, hogy egy ilyen fontos funkciókat ellátó, több ezer éve létező intézmény sok helyen mind a mai napig ideiglenes építményekben működik, s képes egyik napról – vagy akár egyik óráról – a másikra nyomtalanul eltűnni.

Piactér és piacutca

Egykor minden valamire való település szívében ott volt a piac. Számos helyen a főtér egyben piactér is volt. Erre utal a magyar szó is, mely az olasz piazza (tér) származéka. Máshol egy széles utca adott helyet a kereskedelemnek, mint Debrecenben a Piac utca. A nevezetes helyen állt legtöbbször a templom, melyet kezdetben pont azért vett körbe kerítés, hogy a vásárokról elkóboroló állatok be ne sétáljanak az épületbe. Gyakran ott volt a városháza is, ahonnan praktikusan ki lehetett hirdetni a vásárlásra összegyűlt sokadalomnak az új híreket, rendeleteket.

A debreceni Piac utca 1908-ban, balra a református Kistemplom (Csonkatemplom), jobbra a háttérben a Református Nagytemplom. #203464 Fotó: Fortepan / Library of Congress

A rendszeresen használt tér mellé már a középkorban is kereskedelmi és szolgáltató épületeket emeltek: kocsmákat és állandó üzleteket. Az utóbbiakban általában az emeleten lakott a kalmár, a földszinten pedig a portékát tárolták, amit nagy, boltíves, piacra néző ablakokon át adtak ki a vásárlóknak. E bolthajtásokból ered a mai bolt szavunk.

Piac Segesváron 1916-ban, Piața Hermann Oberth, a háttérben az Óratorony. #212773 Fotó: Fortepan / Österreichische Nationalbibliothek

Ilyen gótikus kereskedőház maradt meg az egykori óbudai piactér mellett, szemben a zsinagógával (ma a Budapest Galéria kiállítóhelye a Lajos utca 158.). Ennek az érdekessége, hogy bár a felismerhetetlenségig átépítették, még a huszadik század második felében is kis boltok, műhelyek működtek az aljában. Ehhez hasonló volt a középkorban a Szent György piac a budai Várban, amit szintén kereskedőházakkal építették be, s ezek némelyike ma is látható (péládul a Tárnok utca 14-16. alatt). Ám ami ennél is érdekesebb: mintha semmi se történt volna fél évezred alatt, a huszadik század elején még a legklasszikusabb értelemben vett piacozás folyt a Dísz téren és környékén.

Persze nem csak itt, hanem sokfelé működött piac Budapesten. Több helyen is jellemző volt ez a Duna-parton, hiszen ott a folyón érkező szállítmányt csak le kellett pakolni a „kofahajókról”, és már lehetett is árulni azokat. A régi pesti városháza előtti téren – a mai Március 15. tér helyén – például rendszeresen tartottak piacot. De az sem véletlen, hogy a Nagyvásárcsarnok és a Batthyány téri csarnok is egy-egy korábban népszerű piacozó terület mellé épült.

Piac a pesti alsó rakparton a Fővám térnél 1908 körül, háttérben a Szabadság (Ferenc József) híd. #86714 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Piaci hordár a pesti alsó rakparton a Fővám térnél 1905-ben, háttérben a Szabadság (Ferenc József) híd. #86709 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A piacokat ugyanis a 19. század végétől a legtöbb helyen elkezdték kiszorítani a nagyvárosi közterekről. Közegészségügyi, köztisztasági és közbiztonsági okokból – bár sokaknak egyszerűen városképi szempontból sem tetszett a „falusi felfordulás”. Részben vásárcsarnokba terelték az árusítókat, részben a városok szélére. Szerepük később az élelmiszerüzletek és az élelmiszeripar fellendülésével fokozatosan háttérbe szorult.

A Fehérvári úti piac 1982-ben, háttérben a Skála Áruház. #22505 Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
A Rákóczi téri vásárcsarnok Víg utcai oldala 1946-ban. #78449 Fotó: Fortepan / Berkó Pál

Igaz, számos olasz és német városban mind a mai napig tartanak piacot a főtéren, amikor hetente fél napra a turisták helyét a kofák foglalják el. Sőt, nem foglalják el a helyüket, hiszen a turisták sok helyen kifejezetten a piacokat keresik. Máig él ugyanis az a kép róluk, hogy azokat elsősorban a helyiek használják.

Azért nálunk is akad olyan település, ahol a fejlődés egyelőre nem söpörte el a hagyományt. Veresegyházon például hetente kétszer alakul át a főtér és a környező utcák nyüzsgő piaccá, ahol nagyjából mindent lehet kapni, az élő állattól az ágyneműig.

Piac vagy vásár

Ma már szinonimaként használjuk ezt a két szót, pedig a piac és a vásár ma is mást jelent. Ha máskor nem, hát a pandémia alatt sokan megtanulták a különbséget: a piacok ugyanis akkor is nyitva tarthattak, amikor már vásárokat nem rendezhettek.

A nagykanizsai piactér 1971-ben. #118320 Fotó: Fortepan / MHSZ
A Hunyadi téri piac 1971 telén. #205704 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

A piac állandó helyen, többé-kevésbé folyamatosan működik, míg a vásárokat alkalomszerűen tartják. Általában évente négyszer rendeztek vásárt a nagyvárosok, mely az egyházi ünnepekhez és a mezőgazdasági munkák rendjéhez igazodott. A vásárok ennek megfelelően komolyabb rendezvények voltak, jellemzően több napig, akár hetekig is tartottak. Gyakran nagy tételben cseréltek rajta árut, míg a piacok a konyhák mindennapi szükségleteit elégítették ki.

Nagybani piac a Bosnyák téri Vásárcsarnok mellett 1986-ban. #198084 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Voltak messze földön híres vásárok, melyek idővel a vásárhelyek névadói is lettek, elég csak Hódmezővásárhelyre, Marosvásárhelyre, Vásárosnaményra vagy Martonvásárra gondolni. A piacok és nagyvásárok közti átmenetet képező hetivásároknak is több település köszönheti a nevét. Szombathelyen és Rimaszombaton szombaton, Dunaszerdahelyen és Csíkszeredában szerdán volt hetivásár. Amúgy maga a vasárnap szavunk is arra utal, hogy általában ez volt a hetivásár napja.

Piac a marosvásárhelyi Rózsák terén (Piata Trandafirilor, ekkor Széchenyi tér) 1908-ban. Középen az egyemeletes épület a Mészáros Ipartársulat székháza, ettől jobbra a Bányai-ház, a Toldalagi-ház és a ferences templom. #86594 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A vásárok épp úgy nagy szerepet játszottak a városok fejlődésében, mint a piacok. A 19. század végére kialakult Külső-Józsefvárosi és Külső-Erzsébetvárosi vigalmi negyed megszületése például nem csak a pályaudvaroknak köszönhető, hanem annak is, hogy hatalmas vásártér terült el itt. A rendszeres marhavásárokra érkező és hirtelen pénzhez jutó magányos férfiakkal együtt pedig számos legális és illegális vállalkozás jelent meg a szórakoztatóipartól a prostitúcióig. Az egykori óriási vásártér nagyrészét beépítették, legnagyobb egybefüggő területe a mai II. János Pál pápa (a hajdani Új vásár) téren maradt meg. Utolsó emléke az ócskapiac volt a Teleki téren – de az ottani zsibvásár történetébe most ne mélyedjünk el, az külön cikket érdemelne.

Állatvásárok persze ma is vannak, elég csak az évszázados hagyományokat folytató Országos Mezőgazdasági Vásárra gondolni.

Piac a II. János Pál pápa (Új Vásár) téren 1895 után. #82424 Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György | Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.100
A Garay téri piacon 1971-ben. #198605 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Kártyázók a Klauzál téri piac asztalainál 1962-ben, háttérben balra a Vásárcsarnok. #219505 Fotó: Fortepan / László Áron

Kofák, kupecek, bosnyákok

A piacokon árusítók többsége saját maga termelte vagy készítette árut kínált, de voltak hivatásos kereskedők is, ők voltak a kofák. A kofák régen kizárólag nők voltak, mint ahogy a piacok közönségének zöme is. Munkájukat szigorú előírások szabályozták. Meg volt szabva például, hogy a kofák hány óra után vásárolhatnak saját részükre a piacon. Így próbálták elkerülni a felvásárlást és az árak felverését.

Fény utcai piac 1967-ben. #196168 Fotó: Fortepan / Zofia Rydet
A Hunyadi téri piac 1968-ban. #206404 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Sokuknak állandó helye, standja volt, a tehetősebbeknek sátra is. Annál rangosabbnak számított egy piac, minél több sátor volt benne. Mások csak hatalmas napernyőket vertek fel, hogy azzal védjék magukat és az árut az időjárás viszontagságaitól. Aki szekérrel érkezett, az gyakran le se pakolt róla, arról kínálta, amit hozott. Ez a szokás túlélte a szekerek eltűnését, sőt. Utánfutóról vagy egy Lada, esetleg Wartburg kombi hátuljából kényelmesebb is volt kínálni a zöldséget.

Csirkék egy Moszkvics csomagtartójában a monori piacon az 1960-as évek végén. #142463 Fotó: Fortepan / Péterffy István

A piacozók többség azonban egyszerűen egy pokrócra tette ki a termékeket, vagy akár a puszta földre. Az Arany János Fülemüléjében is emlegetett „egy gyékényen árulás”, vagy a ma is használt „ponyvaregény” kifejezés is ezekre a szokásokra utal.

Piac a pápai Fő téren 1903-ban, jobbra az Esterházy kastély. #86786 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
1911 körül. #2888 Fotó: Fortepan

Voltak, akik helyet se béreltek, hanem nyakukba akasztott tálcáról kínálták a csecsebecséket. Ők voltak a bosnyákok – függetlenül attól, mi is volt a származásuk –, árujuk pedig a vásárfia. Merthogy valamit azért illett venni a vásárban, még ha nem is azért ment oda az ember, hogy adjon vagy vegyen. Ezek az események ugyanis nem csak a kereskedelemről szóltak. A különböző kimérésekben, lacikonyhákban enni és inni is lehetett. Papagájokkal és tengerimalacokkal húzathatott magának planétáskártyát a jövőjére kíváncsi vendég, és persze voltak mutatványosok, előadók is. Az ilyen rendezvények elmaradhatatlan kelléke volt a körhinta. A vásárok és piacok külön részét képezték a később önállósult bolhapiacok. Ezek nem onnan kapták a nevüket, hogy olyan kicsik voltak, vagy sok apró cikket árultak. A használt ruhákkal gyakran élősködőkhöz is hozzájutott új gazdájuk. Nem véletlenül hívták őket olykor tetűvásároknak is.

A legkülönösebb jelenség alighanem a leányvásár volt. Ezt a kifejezést gyermekkorom óta ismerem népdalokból, de sokáig azt hittem, ilyen csak a mesében van. Pedig nagyon is fontos szerepet töltött be a korabeli társadalomban. A falvak lakói évszázadokon keresztül a helyi közösségen belül házasodtak. Ha azonban valaki helyi szinten egy kisebbséghez tartozott, akkor könnyen lehet, hogy nem talált – pontosabban nem találtak neki – párt. Itt elsősorban felekezeti különbségekre kell gondolni, melyek évszázadokon keresztül átjárhatatlanok voltak, akár az etnikai különbségeknél is mélyebb szakadékot jelentettek a párválasztásban. Sokan azért mentek tehát egy távolabbi vásárba, hogy a gyermeküknek párt találjanak.

Hiszen a vásárokon tényleg mindenféle ember megfordult. Évszázadokon keresztül ezek jelentették a legfontosabb terepét a különböző kultúrák találkozásának, más társadalmi rétegek megismerésének. Az egész életüket a faluban élő embereknek ezeken a helyeken nyílt lehetőségük arra, hogy találkozzanak más társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel, városi polgárokkal vagy akár külföldiekkel. Ugyanakkor számos városi számára ezek a helyek jelentették az egyetlen kapcsolódást a falusi kultúrához, művészethez, szokásokhoz.

A cikk elkészítéséhez Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar néprajz (Corvina Kiadó, 1980) című könyvét és az Ortutay Gyula szerkesztette Magyar néprajzi lexikont (Akadémiai Kiadó, 1977) használtuk fel.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/piacok

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.