- Heti Fortepan 296.
Kezdés sötétedéskor
Nyáresti közösségi szórakozás a csillagos ég alatt
Amint beüt a kőszínházakban a nyári szünet, máris indul a szabadtéri évad. Az archív felvételek monumentális hangversenyek és rögtönzött utcai előadások pillanatait őrzik. És egykori kertmozikét, ahol még intimebbnek ígérkeztek a nyáresték – szép időben, egymáshoz simulva jó filmeket nézni a boldogság egy formája volt. Hogy a technikai hiányosságok miatt közben bosszankodtunk is? Ugyan, ki emlékszik már arra…
Jó időben, jó szórakozás a kertmozi!
A mozizáshoz látszólag nem sok köze van az 1. világháborút követő spanyolnáthának – pedig a járvány megfékezésére hozott intézkedések a színházak, a kávéházak mellett bizony a mozik működését is érintették. A korlátozások miatt, és mert akkoriban nyárra általában bezárták a mozikat, sok üzemeltető került a tönk szélére. A mozitulajdonos Révész Artúr és felesége kapcsoltak leggyorsabban, 1920-ban megnyitották a főváros első nagy kertmoziját. Kerthelyiségekben addig is vetítettek már, de a pesti nyári mozik etalonja az ő Kertmozijuk lett.
A sikernek köszönhetően a házaspár két évre rá megnyithatta a városmajori Parkmozit is. A helyet, amit ma Városmajori Szabadtéri Színpadként ismerünk, így írták le: „körben bástyaszerű ízléses cementfalak, (…) elöl tetszetős modern stílben épült homlokzat”; a nézőtér felett dús lombok és apró, színes villanykörték százai. A megnyitón megjelent a művészvilág színe-java, a vásznon pedig Asta Nielsen. A sikert látva mind többen nyitottak egyszerűbb vagy igényesebb helyeket, az utóbbiak zenekarral, büfével is büszkélkedtek. Az 1930-as években Lellét találták az egyik „legkulturáltabb fürdőhelynek” a Balatonon, az elegáns jachtklub a vitorlázókat és a társaságot keresőket is várta, akik miután társaságra leltek, használhatták a teniszpályák egyikét, este pedig beülhettek a tó partján a kertmoziba.
A közönség a második világháború után is ki volt éhezve a mozizásra, a politikusok pedig úgy érezték, hogy a film remek médium lehet a tömegek ideológiai formálásához: „…a termelés emelése mellett a kulturális élet fejlesztése, népünk sokoldalú szórakozásának biztosítása is feladatunk. (…) Ennek érdekében több községben cserélik szélesre a keskeny filmvetítőket, rendezik át a helyiségeket”. Vidéken is épültek kertmozik, Pesten tizennégy nyitott tetejű és kertmozi játszott, többek között a különös Makszimkát, egy fekete kisfiú tengeri kalandjait elmesélő szovjet filmet, egy hajóstiszt szerepében a sármos Vjacseszlav Tyihonovval.
A kertmozit alkalomadtán másra is használták, Nagykanizsán például itt húzták a lottószámokat, és a sorsolást divatbemutató vezette fel. A Szelidi-tónál az 1980-as években tizenhat forint volt a mozijegy, a kapu előtt árusító fejkendős asszonyok még tízet kértek egy csomag szotyiért… Itt is, a Balatonnál is, a szúnyogok miatt ajánlatos volt melegítőben moziba indulni, és külön öröm volt, ha az előadás alatt jó sokan cigarettáztak.
A ’80-as évekre már csak pár kertmozi élt túl, a margitszigetit még fel is újították, mégsem igen jött a közönség. Magyarázták ezt a hűvös idővel, és azzal, hogy a szigetre nem lehetett kocsival behajtani, de mire véget ért a film, már az utolsó busz is elment… A Bem rakparti moziban épp a forgalom volt a baj: a lakók a film hangereje miatt panaszkodtak, de ha a vetítő levette a hangot, akkor a nézők kezdtek panaszkodni, hogy nem hallanak az autóktól. Pest megyei településeken, Szentendrén, Dabason vagy Ráckevén ellenben jóval tovább, sikeresen működtek autós mozik. Vetíteni sötétben lehetett, így a hirdetéseken kezdési időpont helyett nem egyszer az állt: „Kezdés sötétedéskor”.
Herrer Cézár a ’30-as évektől a moziiparban dolgozott, a háború után hosszan vezette a margitszigeti mozit. Egy interjúban elmondta: a kertmoziban a fiataloknak nagy vonzerő, hogy szép időben, egymáshoz simulva nézhetnek jó filmeket. A szigetre a még a premiermozikat is beelőző bemutatókkal tudták kicsalogatni a nézőket. És hogy mit nem szabad vetíteni a kertmoziban? Herrer szerint: „Rossz filmet. Ami nem köti le a nézőket, mert akkor dühösek lesznek, randalírozni kezdenek.”
Éjszakák a csillagtetős színházakban
A kerti mozizás innovációnak számított a kulturális kínálatban, de a komédiásoknak és a muzsikusoknak kevésbé jelentett újdonságot a szabadban játszani. A műfaj a régmúltban is élt, az elmúlt száz évben pedig megszokottá vált, hogy amint befejeződött a kőszínházi évad, már el is startolt a szabadtéri, prózai vagy zenés darabokkal, koncertekkel. Szegeden és a Margitszigeten, a városligeti Körszínházban, a Városmajorban, a Budai Parkszínpadon, Gyulán, Szombathelyen, Szentendrén.
A szegedi Dóm tér első nagyszabású előadása Az ember tragédiája volt 1933-ban, bár voltak előzmények is. Két évvel korábban például Hevesi Sándor Nemzeti Színház-igazgató rendezett már itt darabot, amelyről azt mondta: szabadtéri előadáshoz ilyen hatalmas világítási apparátust még sehol sem használtak. A 2. világháborúig töretlen volt a siker Szegeden, majd hosszú szünet után, 1959-ben csendültek fel ismét egy opera hangjai a Dóm téren. A korabeli újságokat böngészve úgy tűnhet, az egész város az újraindulás lázában égett.
„Az egykori halbicskakészítő mesterek, akik most szövetkezetben dolgoznak, a vendégeknek úszó halat ábrázoló gyöngyház késeket, halbicska alakú nyakkendőtűt formálnak.” A kárpitos kisipari szövetkezet üzemet bővített (specialitásuk az egyetlen mozdulattal nyitható-csukható rekamier, a Tisza-ágy), mert a kereslet növekedésére számítottak, arra, hogy „a játékok időszakában, a messzi városokból jött látogatóknak éppen Szegeden tetszik meg egy kárpitos bútor”. Készült továbbá az alkalomra háromezer pár hímzett szegedi papucs és a népszerűsítéshez ötmillió színes gyufacímke.
1940-ben a háborús helyzet miatt felfüggesztették a szabadtéri játékokat, de az Angol Park színpadán mégis lement egy revü, mert a hely nem minősült színháznak. A Mágneses vonal állítólag felbőgő légvédelmi szirénákkal indult, majd kémkedés miatt letartóztattak egy tábornokot, katonák erődvonalakat építettek benne, és az egyetlen női szereplő is csak katonai dolgokon törte a fejét. Egy évvel később újra lefújták a nyári színházak előadásait.
1947 nyarán viszont már koncerttel ünnepelték a Pasaréti úti Vasas-pályán a hároméves terv beindítását. Az ezt követő években-évtizedekben mind több lett a lehetőség és az előadás, de a közönség és az alkotók is igényesebbeké váltak, így komoly szakmai eszmecserék alakultak ki „az élményszerző zenei hangzás megteremtéséről”, „a zárt téri hangzás színvonalának megközelítéséről”.
Az előadásokról ugyanakkor semmiképp sem szabad lemondani, vélték szakértők, bárhogyan is hangzanak, „mert szerepük a tömegkultúrában felmérhetetlen, s nagyon valószínű, hogy az olyan hallgató-néző, aki először egy ilyen estén találkozik operával, látogatója lesz a hangversenytermeknek és operaházaknak”. A városmajori kertmozihoz 1935-ben színpad épült, a rákövetkező évtizedekben pedig folyton bővítették, átépítették. Káldor Márton zenei író egy 1962-es cikkében mégis azt írta, hogy a helyszín nemigen alkalmas hangversenyekre. Ő a kiscelli kastély udvarára voksolt, ami bár nem zenei célokra épült, mégis meglepően jó akusztikájú, „a hangzás érzékeny és üde, intim hangulatú”. Hozzátette, hogy nem ártana a hepehupás hegyi kaptató helyett járható utat is biztosítani.
De nem csak operát adtak. Az 1950-es években gyermekhetek zajlottak országszerte, a színpadokon bábműsorokkal. Kibővítették a siófoki színpadot, ahol öt különböző előadást is megnézhetett az, aki olyan szerencsés volt, hogy kéthetes beutalót kapott. 1956 szeptemberében nemzetközi zongoraművész vetélkedőnek adott otthont a főváros, előtte ismerkedési estet rendeztek a Gundel teraszán, Kodály Zoltán részvételével. Kedvelt hely volt ez másképp is: 1925-ben ruha- és kalapszalonok munkái jelentek meg itt egy divatrevün, 1970-ben a Gyapjúmosó és Szövőgyár mutatta be korszerű alapanyagait és modelljeit.
Az ellenállhatatlan hangulatú Margitszigeten is régóta játszanak, de az előadások 1938-ig sportpályán, szállodában vagy ideiglenes színpadon zajlottak. Az ország első állandó szabadtéri színpadának története külön cikket érdemelne, kezdve az építkezéseken talált szobroktól a Horthy Miklós 70. születésnapjára időzített megnyitón át (a Magyar Hírlap tudósítása szerint Szörényi Éva virággal a kezében ajánlotta fel az új színházat a magyar művészet hetvenéves patrónusának, majd Sárdy János a kormányzó életéért könyörgő imát énekelt) egészen addig, hogy pár évre rá, a háborúban teljesen tönkrement. A felújítás után évtizedekig az Operaház nyári játszóhelye lett, méreténél fogva a monumentális, látványos művek színtere.
Az 1970-es évek közepének nagy dobása volt a Tanyaszínház. A különböző színházak fiatal színészeiből verbuválódott csoportok főként az alföldi tanyavilágban és a Bakony falvaiban tartottak ingyen előadásokat. Piacokon, kocsmaudvarokon rögtönöztek jeleneteket, amelyekbe igyekeztek belevenni a helyi aktualitásokat is. A figurák ismerősek lehettek: balga férj, kikapós menyecske, furfangos szerető… Azt mondják, aki látta őket, sosem felejti el a mulatságos műsoraikat.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szabadteri
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában).
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
A bloggal kapcsolatos észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail-címre írhatja meg.