- Heti Fortepan 272.
Utazás a világ legszellősebb városközpontjába
Egy észrevétlen, városligetnyi belvárosi „lyuk” története
A nagyvárosok központja általában a létező legzsúfoltabb: felhőkarcolók, házak erdeje, utak, forgalmi dugók és szüntelen nyüzsgés. Érdekes módon Budapestnek van egy száz, vízfelülettel együtt százhetven hektáros egybefüggő, központi területe, amelynek beépítettsége, használata – az átmenőforgalom növekedésén kívül – meglepő módon leginkább csökkent a 20. században. Merre járunk? Budapest kellős közepén… a Gellért-hegyen, a Tabánban, a Naphegy keleti lejtőin, a Horváth-kertben, a Várhegy déli részén, a rakpartokon és a Szabadság híd és a Lánchíd közti Duna-szakaszon. Bereczky Ákos mikromobilitási szakértő és Szövényi Anna építészmérnök írása.
Buda és Pest, mint két civakodó gyerek, mindig is egymásnak feszült. A lapos és a dombos, az előkelő és az egyszerűbb, városibb. A feszültséget a Duna oldja fel lassú hömpölygésével, széles terével és határozott partjaival. Ám úgy tűnik, e felelgetés élvezete közben nekünk, városlakóknak, ha igazi városra gondolunk, a pesti belváros jut inkább eszünkbe. Budán kevés nagyvárosias helyzet adódik: a dombok, hegyek kevésbé engedik a dorbézoló, nyüzsgő, vásározó városi élet szárba szökkenését.
Buda tabáni partszakasza a római korban a pesti hídfőerőd háttérterületeként működött, őrtoronnyal és átkelőhellyel. Eleinte Óbuda fejlődése dominált, Buda csak a középkortól vált igazán fontossá, Pest fíliájaként, annak afféle túlpartjaként kezdett fejlődni a tabáni völgyben (érdekesmód ezért Kispest néven). Virágkorát a török alatt élte, több fürdő is ekkor alakult a területen, illetve szegélyein. Térhálózata kesze-kuszán alakult az Ördög-árok szabályozatlan vízhozama és a mocsaras, ingoványos terepviszonyok miatt. A várdomb pedig csak királyi parancsra, a tatárjárás után népesült be, bár korábbi falvak nyomai fellelhetők. Ilyen például Logod, amely az Ördög-árok völgyében kissé északabbra, védettebb részen helyezkedett el. Nevét ma a Logodi utca őrzi.
Ma, ha igazi városi vonulatokat keresünk Budán, a Széll Kálmán tértől a Margit hídig találunk egy darabot a völgyben, vagy a Gellérthegyen túli Móricz Zsigmond körtér környéki világ az, ami magával ragad, beforgat, kulturálisan is behúz. Van még egy: az Ördög-árok keskeny, de korántsem lényegtelen vagy kellemetlen völgye, mely ugyanúgy kiszalad a Dunára, és fekvésében talán a legkedvezőbb helyet élvezi, mert a város szívébe vezet. Itt, ahogy a villamossal a Dunapartra érünk, a táj és a látvány az egekbe tör: a Gellérthegy a Dunával csókolózik, a pesti városmag a legbelső, legintenzívebb részéhez ér.
Mégsem egy városközpontot, egy budai belvárost látunk itt az Alagút utca, a Krisztina körút, a Naphegy, a Czakó, Sánc, Orom utcák, a Szirtes út, Minerva utca, Rezeda utca, Kelenhegyi út, a Duna és rakpartjai által határolt területen, hanem egy majdnem városligetnyi tágas, szellős, kicsit parkszerű városrészt, amelyet legtöbben szinte csak akadályként fogunk fel és igyekszünk mihamarabb legyőzni, áthaladni, túljutni rajta közlekedési eszközeinkkel.
A fenti térkép két rétegének segítségével összehasonlíthatók a szóban forgó területen található funkciók a 20. század elején és végén
Ez a terület a 19-20. század fordulóján, a Fortepan fotóarchívum idővonalának kezdetén egyrészt jobban be volt építve, másrészt bizonyos részei az átlagember számára zártak voltak, harmadrészt közlekedési szempontból sokkal emberibb léptékű volt. Az idővonal végén, 1990-re a beépítettség jelentősen csökkent, a zöldterületek aránya nőtt, a korábban zárt területek kulturális-turisztikai funkciót kaptak, a közlekedési infrastruktúra pedig túlhangsúlyozottá vált.
Kevesebb lakóház
A lakóházas beépítettség leglátványosabban a Tabán területén csökkent: eltűnt. A Tabán vendéglátóhelyekkel tűzdelt világa a 19. században a város emlékezetes, de annyira rendezetlen helye volt, hogy azt a korabeli városrendezési eszközökkel nem tudták kezelni; néhány utcát megpróbáltak korszerűsíteni, de végül a 20. század derekán, a két háború között a szanálás lett a sorsa egy új fürdőváros reményében, amely aztán sosem épült meg. A volt településrészből nem sok maradt, épületei, utcái, terei teljesen eltűntek az Attila út, Horváth-kert, Naphegy utca által határolt területről, illetve a Hegyalja út mindkét oldaláról.
A 20. században eltűnő lakóépületek sorába a Lánchíd utca Duna felőli házsora tartozik még, amelyet a 2. világháborús városostrom után nem építették újjá. A 19. század végén bontották el a Gellérthegy lábánál a Rác és Sáros (Gellért) fürdők között teljes hosszban húzódó házsort. Helyére művészi igényű mini parkot és kilátósétányt terveztek, aminek két szakasza végül a Gellért-hegy tövében, az úttól díszes kerítéssel elválasztva meg is épült. Ma is megvan, de nem bejárható és a legkevésbé sem díszes.
Több park
Buda egyik legrégebbi közparkjában, a Horváth-kertben a harmincas évek legvégén lebontották a Budai Tornacsarnokot és a Budai Színkör épületét.
1903-ban Ferencz József a fővárosnak adományozta Szent Gellért szobrát, a környezetének rendezésével együtt pedig parkosították a Döbrentei teret is Ilsemann Keresztély tervei alapján. A „tematikus” park koncepciója alapján az adott terepre (hegyoldal és síkság) jellemző növényeket ültettek és a vizet is így vezették: vízesés, patak, tó sorrendben. Az Erzsébet híd újjáépítésekor az 1960-as években a budai hídfő felüljárórendszere már felülírta ezt a koncepciót és atomjaira robbantotta a Döbrentei teret.
1965-ben a Gellért-hegy túloldalán adták át a Jubileumi parkot. A déli lejtőn fákat, bokrokat, gyepet ültettek, sétányokat építettek ki, támfalakat, lépcsősorokat emeltek, padokat, hatalmas napvédő ernyőket, játszótereket, árusítóbódékat helyeztek el, és néhány köztéri alkotást is felállítottak. Az eltelt fél évszázadban, és különösen a rendszerváltás utáni időszakban a park meglehetősen elvadult.
A kultúra és reprezentáció terei
A kulturális funkciók vegyesen változtak: A 20. század elején a katonai rendeltetését elvesztve a Citadella a főváros tulajdonába került. A Szabadság-szobor 1947-es megépültével Budapest szimbólumává és turisztikai célponttá vált. A szobrot körülvevő park vonzó, zöldfelülete kellemes, a Citadella mégsem találja helyét: sem jelentőségében, sem funkciójában nem tudott eddig felnőni ahhoz a szimbolikus szerephez, amelyet Budapest városképének legkiemeltebb helyszíneként betölthetne.
A Budavári Palota a 2. világháborúig az átlagember számára zárt hely, a mindenkori államfő rezidenciája és afféle kormányzati negyed volt. A világháború után kulturális funkciót kapott, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria beköltöztetésével és látogathatóvá válásával turistacélponttá vált. A múzeumi és állami funkciók önmagukban ezzel együtt sem elegendőek a városi élet folyamatos fenntartásához, a Várhegyen csak a Szent György tér vonalától kezdve válik a városszövet élővé, lakókkal és funkciókkal telivé.
Jellegzetes kulturális intézmény a Várkert Bazár, amely 1883 óta íródó története során megannyi alakváltozáson ment keresztül. Talán a beatkorszak egyik fontos színtereként, ifjúsági parkként volt a legismertebb (a Tabánban rendezett szabadtéri koncertekkel együtt). Elzártsága, be- és átjárhatatlansága miatt nem képezett és ma sem képez valódi városi hangsúlyt, azonban mára a Várkert Bazárból felvezető Vízhordó (mozgó)lépcső újra összekapcsolja a Duna-partot a várral – bár csak ellenőrzött módon, nyitvatartási időben.
És ha már Duna: a század első harmadában Duna-fürdők működtek az Erzsébet híd és a Szabadság híd közti budai szakaszon is.
Végül a közlekedésről
A Lánchíd elkészültével a Tabán elvesztette az addig használt hajóhíd által nyújtott közvetlen kapcsolatát Pesttel. A Margit híd és a Szabadság híd megépülte pedig újra Buda más részeire helyezte át a hangsúlyt. Végül az Erzsébet híd budai hídfője sem „találta” el a legkézenfekvőbb, természetes, ősi átkelési pontot: a völgyet. Mindez hozzájárult a Tabán sorsának megpecsételődéséhez.
A 20. század elején alacsony sebességű, vegyes közlekedés volt jellemző. A budapesti rakpartokra hajón érkezett az áru, a főváros útjain és hídjain gyalog, kézikocsival, lóháton, lovaskocsival, omnibusszal, villamossal, kerékpárral, teherbringával és automobillal egyaránt nagy volt a jövés-menés. Az Erzsébet hidat kezdetben helyi forgalom bonyolítására szánták, teherforgalom nélkül, nem véletlen, hogy eredeti méretei inkább a Szabadság hídhoz voltak hasonlóak. A hatvanas évektől a motorizáció érdekében minden szóba jöhető felületet a gépjárműveknek „adott” át a város. Az új Erzsébet hidat a Hegyalja úttal együtt városi sztrádaként építették meg, bevezetve Budapest legbelső területére több országos főút és autópálya forgalmát, messze meghaladva ezzel a korábbi léptékeket, zárójelbe téve az egész térséget a városi mindennapi élet szempontjából. Ugyanezt a hatást érte el az alsó rakpartok tranzitútvonallá való „fejlesztése”, amelyek így a Dunát zárják el a várostól. Az általunk bemutatott városrész útjai, hídjai autóval átszelhetők, közösségi közlekedéssel jól megközelíthetők, gyalog vagy kerékpárral azonban elidegenítő, zajos, élhetetlen „nem-hellyé” változtak.
Ez a nagyon érzékeny helyen fekvő terület remek természeti jelenség Pest és Buda határán: a Gellért-hegy csúcspontjával, a völggyel és a Várdomb alacsonyabb ívével kontrázza a pesti sűrűséget. Izgalmas zöld háttér táji bravúrokkal: vízzel, heggyel, zölddel emeli magasba a központi Duna-teret. Míg Pesten a nyüzsgés szórakoztat, addig Budán a táj ünnepelteti magát. Szép ez a kontraszt és feszültség, mert a táj felfokozódása és az ember alkotta világ központja egy pontban, mégis a Dunával elválasztva találkozik.
Más városok már régen teljesen beépítették központi területeiket, Budapest szívének e része részben véletlenek sorának és részben a táji adottságoknak köszönhetően alakult ilyenné, ennek megfelelően átgondolatlan, következetlen és gazdátlan is kissé. Azonban az elmulasztott lehetőségek elismerése mellett erőforrásként is tekinthetünk rá. A pozitív jövő nem az üres, parknak-sem-jó városi bolygóterület megmaradását és nem is a terület további beépítését jelenthetné, hanem sokkal inkább az egyes funkciók felélesztését, fejlesztését, emberivé tételét. Egy olyan zöld, ligetes, mégis élő városrész, melyben a városi élet morzsái összekapcsolódnak. A köztük így létrejövő, hálózatosan működő, aktív, hasznos zöldfelülethez egy napon a Duna a folyó hömpölygő vize is bekapcsolódhatna. Pest a nyüzsgő városközpontját mutatná Buda völgyes-dombos „kultúrligetének” és talán a Duna-fürdők zajos fürdős világa is visszatérhetne, ezzel a partokat is bekapcsolva Budapest ezen akarva-akaratlanul létrejött szellős központjába.
Cikkünk megírásához Csepely-Knorr Luca: Budapest közparképítészetének története a kiegyezéstől az első világháborúig; Horler Miklós et al.: Budapest műemlékei 1. – Magyarország műemléki topográfiája 4. és Ungváry Krisztán: Budapest ostroma című könyvét és a „Csak a képre emlékezem” blog Gellérthegyi álmok című posztját használtuk fel.
Írta: Bereczky Ákos és Szövényi Anna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szellos-varoskozpont
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában).
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
A bloggal kapcsolatos észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.