- Heti Fortepan 298.
Fénnyel írt éjszakák
A nyári napforduló rítusaitól a neonfényes Budapestig
Június 21-én, a nyári napfordulóval megérkezik az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája, amelyet – a naptárreformok miatt hagyományosan pár nappal később – június 23-án, Szentivánéjjel ünneplünk meg. Sajátos, több évezredes ellentmondás, hogy ezt a kozmikus fénydiadalt az emberiség ősidők óta nem a ragyogó napsütésben, hanem az éjszaka leple alatt, tüzek gyújtásával ünnepli. Talán mert sötétség kell ahhoz, hogy a fény valódi természetét megértsük. A fényképezés egyik izgalmas, folytonosan visszatérő momentuma, hogy a fotográfus megpróbálja kiismerni és rögzíteni mindazt, ami természeténél fogva rejtőzködő: az éjszaka misztériumát.
Henrik Ibsen A vadkacsa című színműve egyik szereplőjével mondatja ki a megkérdőjelezhetetlen alapvetést: „Tudja, Ekdal úr, a tokaji is olyan, mint a fényképezés. Napsütés kell hozzá. Így van?” A norvég drámaíró megállapítása a fotográfia hőskorában vitán felül állt, hiszen a fényképezés lényege a fényben rejlik – ahogy jelentős részben a hegyaljai bor minősége is. A fotográfia kezdeti évtizedeiben a fényképezőgép számára az éjszaka megragadása majdhogynem lehetetlen küldetésnek bizonyult. A nyersanyagok alacsony érzékenysége vagy az általánosan használt objektívek mai társaikhoz képest kisebb fényereje miatt egészen a 20. századig az esti felvételek készítése komoly türelemjátékot és technikai kihívást jelentett. A látható tartományon túli világ, az éjszaka misztériumának képpé formálása azonban a fotográfia egyik legizgalmasabb határátlépése mind a mai napig, ahol a technikai tudás és a metafizikai útkeresés olykor elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ugyanakkor a kozmikus útkeresés és a sötétség fürkészése évezredek óta az emberiség sajátja, gondoljunk a napfordulós rituálék ősi helyszínére, Stonehenge monolitjaira, vagy azokra a teleszkópokra, amelyekkel a sötét űr legmélyére próbálunk hatolni.
De térjünk vissza a Földre. A legenda szerint Brassaï, a két háború közötti Párizs meghatározó éjszakai krónikása kezdetben annyi ideig exponálta esti felvételeit, amíg kényelmesen elszívott egy Gauloises cigarettát. Ez a kényszerű, de a legkevésbé sem kényelmetlen várakozás teremtette meg a fotográfus éjszakai képeinek sajátos atmoszféráját. Idővel a fényszegénység technikai korlátai profik és amatőrök számára egyaránt elhozták a rontás esztétikájában rejlő kreatív lehetőségeket. Ami szigorúan szakmai szempontból hiba volt, az az alkotó és a kísérletező amatőr számára egyaránt a misztikus atmoszférateremtés eszközévé vált. Ilyenek voltak a túlexponált utcai lámpák körül megjelenő fényudvarok, vagy azoknak a bemozdult alakoknak a kísérteties elmosódottsága, akiknek a sziluettje sokszor mindennél többet mond el az idő könyörtelen múlásáról. De gondolhatunk olyan első világháborús frontokon készült éjszakai fotókra is, ahol a tüzérségi üteg torkolattüze hasít bele a totális sötétségbe. Noha ebben az esetben a fény nem az élet, hanem a pusztítás hírnöke, mégis megrendítően pompás hatást kelt az éj sötétjében elkapott vakító fényvillanás. Az ember régi vágya tehát, hogy megfejtse az éjszaka vizuális rejtélyét, ennek példái pedig amatőrök és profik felvételeinek sokaságán manifesztálódik.
Ahogy a technika és az urbanizáció fejlődött, az éjszakai városkép is átalakult, s vele együtt a fény jelentése is. A fény kordokumentummá vált, amely pontosan tükrözte az adott korszak társadalmi és politikai berendezkedését. A két világháború közötti időszakban a fényreklámok a kapitalizmus szellemében, organikusan és olykor kaotikusan lepték el a városok publikus tereit. A számos színben világító emblémák és feliratok a hirdetni kívánt áruk és szolgáltatások piaci tülekedésének bizonyítékai. A pezsgő- és édességreklámok, vagy a patinás mozik és mulatók neonfeliratai a városi lét természetes, lüktető részévé váltak, sajátos nagyvárosi romantikát kölcsönözve vibrálásukkal, vagy a vizes aszfalton megcsillanó tükröződéseikkel. Ezzel szemben a Kádár-korszak Magyarországán a neonosítás már nem a piaci folyamatok, hanem egy központi párthatározat nyomán, évek során folytatólagosan elkövetett presztízsberuházásként valósultak meg. Budapest esti kivilágítása – amit a megyeszékhelyek neonosítási programja követett – a szocialista modernizáció reprezentációs eszközévé vált. A fény mindeközben ideológiát is közvetített, így hirdetve a megvalósulófélben lévő szocializmus optimizmusát. A két világ élesen elválik egymástól. Amíg a 30-as évek felvételei a piaci pezsgés véletlenszerűségét, a 60-as évek képkockái már a tervszerűség kiszámított, szocializmusra fazonírozott eleganciáját sugározták, mégis minden okunk megvan szeretni ezeknek a felvételeknek az atmoszféráját. Nem beszélve a szocmodern buszpályaudvarokról vagy az ántivilágból itt maradt vidéki vasútállomásokról, ahol „Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást” – ahogy Bereményi Géza és Cseh Tamás Váróterme mind a mai napig megidézi számunkra.
Profik és amatőrök egyaránt előszeretettel vetették bele magukat a neonfényes hangulatok megragadásába, hogy aztán a szerencsésebbek kék útlevéllel a zsebükben a vasfüggönyön túlra jutva Bécs, Párizs, London vagy Koppenhága, hovatovább Chicago és Las Vegas éjszakáira is rácsodálkozzanak a kamerájukkal.
Mindeközben a modern kor emberének személyes élete a lecsendesedett éjszakákban is ott lüktetett. A századelő utcai gázlámpáinak szolid fényudvarai, majd a modern ívlámpák hatósugarán túl a kivilágított ablakok mutatják meg leginkább a város intimebb világát. A lakóházak elszórt fénypontjai mögött privát életterek rajzolódnak ki a sötét homlokzatokon; a modern, üvegfalú irodaházak mértani rendben ismétlődő ablakai pedig az urbánus létezés szigorú, geometrikus ritmusát adták hozzá a fotográfusok kompozícióihoz
Az éjszaka azonban nemcsak a magányos alkotó terepe, hanem a közösségi rituáléké is. A napfordulóhoz közvetlenül kapcsolódó, már említett Stonehenge ősi köveinél újabban ismét tömegek gyűlnek össze, hogy együtt várják a fény visszatérését. Ez a közös élmény szervesen köti össze a modern embert a legmélyebb gyökereivel. Ugyanezt az ősi rítust hordozzák a tábortüzek melletti összejövetelek, ahol a tűz fénye a biztonság és az összetartozás sajátos szigete a sötétben.
De ugyanezzel az életérzéssel rokon a pilledt fényeknél kvaterkázó baráti asztaltársaságok világa is. Ehhez hasonlatos kollektív élményt képviselnek az augusztus 20-i tűzijátékok Budapesten és szerte az országban. E mesterséges égi látványosságoknak a megörökítése minden politikai rendszerben – legyen szó az egykori Szent István-napokról vagy a szocializmusra instrumentált új kenyér ünnepéről – mindig közkedvelt kihívás volt a fotósok számára. A sötét égen szétrobbanó fénycsóvák rögzítése nemcsak technikai bravúrnak számított, hanem a látvány demokratizálásává vált azzal, hogy a leeexponált pillanat révén a tűzijáték múlandó csodája állandóvá vált.
A modern kor éjszakai élete azonban a 20. században újabb fényforrást emelt be a vizuális közbeszédbe, a villanófényt. A két háború közötti mulatók és lokálok, majd a század második felének táncos szórakozóhelyei, bisztrói, eszpresszói és night clubjai már másfajta vizualitást teremtettek a fényképeken. A vaku használata új, nyers esztétikai minőséget hozott létre. Ez a mesterséges fényforrás nem udvarias, nem keresi az árnyékok finom átmeneteit; inkább könyörtelenül, egyetlen villanással emeli ki a sötétből a szórakozó fiatalok arcát, a cigarettafüst gomolygását, az utcák és lokálok éjszakai pillangóinak, valamint a rájuk ácsingózók szeánszát, és megannyi mozzanatot, amelyek a pirkadattal nyomtalanul tűnnek el a város színtereiről a következő alkonyatig. Míg a hosszú expozíciós felvételek a csendről és a türelemről mesélnek, a vakuzott éjszakai felvételek lüktető kordokumentumok, amelyek a pillanat múlandóságát próbálják megállítani a sötétségben. És ugyanez igaz az éjszakai riportfotók direkt megvilágításaival is, ahol az alkalmazkodás kényszere teremtette meg a villanófények hírközlést segítő, új típusú dokumentarista esztétikáját.
A nyári napforduló és a legrövidebb éjszaka üzenete évezredek óta változatlan. A júniusi időpont a fény diadalát hirdeti, de ez a triumfálás paradox módon csak a sötétség közegében válik láthatóvá és értelmezhetővé. Az éjszakai fotográfia valójában a látható és a láthatatlan határterületén egyensúlyozó médiumkísérlet, amely a sötétségből történő tudatos képi építkezésről szól. A fény és a sötétség évezredes misztériuma a technikai nehézségeken messze túlmutatva a világ megismerésének egy különleges, meditatív módja a fotográfiában. A sötétségből történő képi építkezés lehetőséget ad arra, hogy olyasmit is megpillantsunk, ami a hétköznapi, illetve a nappali látásunk elől rejtve marad. Egy éjszakai felvétel a fénnyel való írás talán leginkább közérthető formája, ahol minden egyes megörökített fénysugár – legyen az egy csillag távoli tündöklése az éjszakai égbolton, vagy egy pesti neonreklám a házak fölött – a sötétség feletti győzelmet hirdeti.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szentivanej
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában).
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
A bloggal kapcsolatos észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail-címre írhatja meg.