- Heti Fortepan 140.
- 2023. május 19.
Festési szezon
A tapéta és a falfesték vetélkedése a jó hangulatért
Mielőtt belefognánk a tavaszi-nyári felújításba, nézzünk néhány fényképet és tematikus írást az elmúlt száz évből. A cikkek segítenek, hogy „a lakásunk építészeti és berendezési stílusához alkalmazkodó falfestést válasszunk” vagy megtaláljuk a megfelelő reprodukciót a gyerekszoba falára. Megtudhatjuk, hogyan festhetjük le gyorsan és szépen a kerítést, és hogy a munkákat bizony fél évszázaddal ezelőtt is jó előre meg kellett rendelni.
A csupasz, üres falakat általában nem kedveljük. Festjük, díszítjük, óvjuk az otthonunkat, a falakat éppúgy, mint a házunk egyéb tartozékait. Bár fényképnézegetés közben sokszor ügyet sem vetünk rá, egy tapétázott vagy hengerelt fal elárulhatja akár azt is, hogy mikor készült a felvétel. A fekete-fehér fotó gyengéje, hogy titokban tartja az egykori enteriőrök színeit – de ez egyben előny is, mert a szobákba beleképzelhetjük a szivárvány minden árnyalatát.
A 20. századi polgári lakások dekorálása leginkább a falfestés vagy tapétázás és az egyszínű vagy mintás kérdése körül forgott. Régebbi szövegekben a tapétázást kárpitozásként is megtaláljuk, mert sokszor szőnyegekkel, selyemmel, velúrral borították a falakat. A tapétázás technikáját is eredetileg a kárpitosoktól lehetett ellesni, az ipari tanulók csak később kerültek a szobafestőkhöz, mert ahhoz a szakmához végül is közelebb áll a munkájuk.
A 19. században és a tágabb értelemben vett századfordulón a tehetősebbek szobáit a klasszikus és a barokk művészetet idéző csigavonalak, akantuszlevelek, dús aranyozás, és persze virágok, kalászok, (főként egzotikus) madarak díszítették. Attól nemigen kellett tartani, hogy egy másik szalonban viszontlátják a saját tapétájukat, mert a papírok vagy szövetek kis szériában készültek. A nádasdladányi kastély közelmúltbeli felújításakor például a William Morristól rendeltek tapétákat, mert a kastély berendezésekor, a 19. században is ez a brit cég szállított és az egykori mintákat még ma is gyártják.
A szecesszió viszonylag rövid időszaka változást hozott: elterjedtek a jellegzetes ívek, az arabeszkek, az összetéveszthetetlen – és a hagyományőrzők által hevesen kritizált – dekoráció.
Nagy általánosságban igaz, hogy a buja, színes korszakokat letisztult idők követték és fordítva. Segítségünkre van, hogy 1921 és 1942 között tematikus lap is megjelent, a Magyar Festőipar. „A secessiós áramlat leseperte a mennyezetekről a díszítőfestészetet. A művészet a sima mennyezetekről a falakra került, azonban azok díszítése is léleknélküli, könnyű eszközökkel odavetett szintónusokkal” – írták az 1920-as években.
Azt is írják, hogy a háború alatt és után elhanyagolt lakások rendbe hozásakor a külföldi tapétákra kirótt behozatali vám előnyös helyzetbe hozta a festőket. Mit ajánlottak? „Stílusos, művészi kompozíciójú rajzos falminták, selyem, szövet, karton, bőr tapéták megtévesztő falfestés utánzatai”, és stukkók, rozetták, lécek, sarokdíszek minden mennyiségben.
1928-ban purparlé alakult ki a festék és a tapéta hívei között. „Végleges győzelmet aratott a papírtapéta a közönséges festés felett” címmel közlemény jelent meg, mondván, hogy a modern házakban már csakis tapétáznak, és hogy az 10-12, míg a festés legfeljebb 5 évig tart. A szobafestők ipartestülete cáfolta az iparrontó szavakat, többek között egy adattal: „Magyarországon a lakások 90 százaléka ma is szobafestést nyer. (…) Tartósság tekintetében a festés kiállja a versenyt a tapétával (…) s a festés egészségesebb”.
Ugyanekkor jelent meg szigorú rendelet a csónakházakról. Aludni például csak a földszinten lehetett, külön férfi és női hálóhelyiséget kellett építeni, és a tulajdonos felelt azért, hogy csak házastársak alhassanak együtt. Tilos volt a dohányzás, kötelező a villanyvilágítás – és a helyiség padlóját olajfestékkel, falait mészoldattal kellett bevonni… Az Est nem mulasztotta el megkérdezni: „A rendelet megjelenése után számíthatunk újabb rendeletre, amely majd előírja, hogy mindenkinek a falán legalább három kép lógjon (…) ki milyen villanykörtét használjon, és hetenként hányszor keféltesse a padlóját…?”
A csónakok karbantartása is fontos. A lakkozáshoz és/vagy a festéshez a reklámok bombabiztos anyagokat ajánlottak. De egy lényeges szempont csak évtizedekkel később, a Magyar Horgász oldalain került elő: „Legjobb, ha közösen végezzük el a szükséges munkálatokat egy kedves horgászcimboránkkal, hisz nem gyerekjáték egy-egy jókora ladikot a bakokra fölemelni, megfordítani! Tapasztalatból tudom: évtizedekre szóló igaz barátság elindítója lehet a ladikjavító kalákamunka.”
Az elegáns lakások mellett ott voltak az intézmények is. A keszthelyi premontrei katolikus gimnázium értesítője szerint például „a teljesen átázott esőernyők, sárcipők stb. úgy is a folyosón hagyatnak. Hogy pedig az átázott ruhák a falat be ne piszkítsák, a fogasok alatt a fal szürke olajfestékkel befestetett és egy óvó lécczel láttatott el.”
És valóban, az olajfestékes lábazat felül lezáró csíkkal a mai napig velünk maradt…
Az 1930-40-es évek lakberendezése remekül áttekinthető a Fortepan segítségével. A falakra a tulajdonosok „klasszikus stílusú és magyar műirányú, vagy modern felfogású díszítő festő munkákat” rendeltek. Elterjedt volt a festősablon is. A tapétákról számtalan art deco nyomtatvány és kerámia jellegzetes, elmosódott körvonalú motívuma is visszaköszön.
Az évtized közepén rövid ideig létezett a Festék Újság, a Magyar Festékkereskedők Országos Egyesületének lapja is, ebben szépen össze is foglalták az általános tudnivalókat.
„Nincs helyén komoly dolgozószobában a világos szín, mint például az édeskésen émelygős rózsaszín, melyre majdnem azt mondhatnánk, »kissé erotikus« (…) Épp úgy fordított dolog lenne leányszobákat sötétbarnára vagy kedélyt leverő kék színre festeni. (…) akármilyen szép is egymagában a cinóber, a kármin vagy a kobaltkék, az egységes, erőteljes színekkel festett lakótér exotikusan brutális.”
Ha a megrendelő nem adott más instrukciót, a festő ezt az eljárást követte: „szobafestés alatt a gőzös helyiségekben (konyhák, fürdőszobák stb.) mészfestés értendő, minden más helyiségben pedig enyves festést kell készíteni, fehér mennyezettel és egy feltételű falmintával vagy egy színnel hengerelve, egyszínű csíkkal lezárva.” Festéket és szennyvizet pedig „a vízkiöntőkbe és klozet csészékbe csak a megrendelő engedélyével és akkor is csak kellő felhígítás után szabad önteni.”
A mázolók feladata is egyre csak egyszerűsödött. Míg korábban művészi faerezetet vagy álintarziát kértek tőlük, lassan már mindent csak fehérre kellett mázolniuk. És egy idő után már a háziasszonyok is nekiálltak mázolni, sőt még el is büszkélkedtek vele: „A konyhabútorokat fehérre lakkoztam, a lábaikat sötétkékre. A falakat olajfestékkel barátságos, vidám, világos kék színre festettem a padlótól számítva másfél méter magasságig. Az olajfesték igaz, hogy drágább, de alapjában véve mégis olcsóbb, mert évekig eltart.”
Az 1930-as években a kerítések zöme még fából volt, így a tavasz beálltával kezdetét vette az országos kerítésfestés. Sokan nekiálltak a korhadásnak kitett ablakok, kapuk ápolásának is. A drótkerítésekkel nehezebb volt, de az Ezermester 1958-ban adott egy tippet: „Fahengert vonjunk be filccel vagy vastagabb posztóval. Ecsettel kenjük rá alaposan a festéket és húzzuk végig a kerítésdrót mindkét oldalán. Nagyon gyors és szép munkát végezhetünk.” Az iskolai kerítésfestés a mai napig népszerű elfoglaltság, 1977-ben így hangzott egy meghívó: „Iskolánkban ápr. 23-án, 9 órakor kerítésfestés lesz, melyhez segítségüket kérjük. Ha tudnak jönni, edényt, ecsetet, újságpapírt hozzanak magukkal.”
A hengert nemigen kellett feltalálni. Falminta- és festőhengerrel régóta kezelik a falakat, és mivel ezzel lehetett a legolcsóbban díszíteni, így az 1950-60-as évek fotóin szinte kizárólag ilyesmit látunk a lakás- és irodabelsőkben. A mintázat lehetett egy vagy több színű, a legnépszerűbb az ezüst volt, amihez fehér mennyezet dukált. A Festő és Mázoló Ktsz Rudas László utcai bemutatótermében kétszáz NDK mintát is ajánlottak. A bemutatóterem bemutatóján elmondták, hogy főként tájékoztató és ízlésnevelő célokat igyekeznek szolgálni.
A szövetkezetek nem győzték a munkát, de közben panaszkodtak is: „nagyon gyakori a kontárkodás. Budapesten hozzávetőleges számítás szerint 1960-ban a festési-mázolási munkákat 17 százalékban a szocialista szektor, 17 százalékban kisiparos és 66 százalékban iparengedéllyel nem rendelkező személy végezte.” Örültek is sokan, amikor megjelentek az öntapadós tapéták – a csináld magad mozgalom újabb tevékenységi körrel bővült.
1969-ben tapétagyártásba kezdett a helyi tsz Kesztölc-Leányváron. A régi sertésólban, NDK gépekkel elindított vállalkozás szükségességéről a kezdetektől megoszlottak a vélemények, a házgyárak mindenesetre üdvözölték. Miután kitartottak, fejlesztettek és reklámoztak, a kesztölci tapéta fogalommá lett, és ha a minőségével nem is volt esetleg minden rendben, az ára baráti volt az import termékekéhez képest. A legtöbb ilyen az NDK-ból érkezett, de nyugatiak is meg-megjelentek. Szenzációnak számított például a téglafalat tökéletesen utánzó, illetve a tányérokkal, gyümölccsel díszített olasz tapéta.
Foglalkoztak a témával a szakszervezetek is. Gyerekkönyvtár falára korszerű kerámia vagy mozaik díszt ajánlottak a szakértőik, vagy szép reprodukciót. „Persze ne Munkácsy Siralomháza legyen a reprodukció, hanem vidám, színes, a gyerekekhez témában is közelálló kép. (…) és falfestő hengerrel ne engedjük elcsúfítani a gyermekkönyvtárat, ha emellett kardoskodnak is a festő szakemberek.”
Barátságos munkahelyekről számoltak be a patyolatok dolgozói világoszöldre festett ajtók és hófehérre meszelt falak közül – különösen azok, akik emlékeztek a pincehelyiségekre, ahová a múltban állítólag a mosodák, tisztítók, vasalók munkaállomásai jellemzően be voltak zsúfolva.
A lakótelepi lakások szobái más-más mintájú tapétát kaptak, a konyhát és a fürdőszobát fehérre meszelték. A legtöbb új lakó azonnal új tapétát tett fel, úgy az 1970-es évek közepétől pedig erdei, tengeri tájat ábrázoló, úgynevezett gigantposztert is.
Félelem az üres falaktól? Tette fel a kérdést a Művészet 1980-ban. „Mintha a szabadon hagyott nagy felület, az üres szabad tér a szégyellni való szegénységet jelentené, a zsúfoltság pedig a gazdagságot.” De arra is gondoltak, hogy a panellakásokba azért tesznek műperzsa szőnyeget és gobelinszövést utánzó vagy damaszk mintás tapétát – vagyis csupa olyasminek az utánzatát, amivel száz évvel korábban díszítették az emberek a szobáikat –, hogy a külső környezet sivárságát csökkentsék.
Az íráshoz felhasznált archív újságcikkeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztük.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szobafestes
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.