Az ajkai hőerőmű ebédlője az 1960-as évek elején. #126462 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Automaták és önkiszolgálók a szocializmusban

A bőség és hatékonyság illúziója a hiánygazdaságban

November 7-én nyílik meg a Rákóczi úti Mézes Mackó, benne Budapest első automata zenegépe, amiben a mulatság mindössze egy fo­rintba kerül – számolt be 1956. október 22-én az újság az automatizáció terveiről. Rövidesen sor kerül az első teljesen automata-büfé felál­lítására is a Lenin körút sarkán, írták, ahol főtt virslitől a pohár sörig, szendvicstől a cukrászsüte­ményig mindent automata-gé­pek szolgálnak majd ki. „Az el­ső budapesti automata-büfé sikere dönti majd el, hogy a város egyéb pontjain is nyíl­nak-e hasonló »robot-üzemek«.”

Másnap a mulatság máshogy alakult, mint ahogy azt fent eltervezték, kitört a forradalom, és a robot-üzemmódból is sokaknak nagyon elege volt. A szocialista automaták azonban kis késéssel, de így is elterjedtek, éppen az apolitikus fejlődést testesítve meg. A fogyasztói igények kielégítésére nagy hangsúlyt fektető Kádár-rendszerben hamarosan jöttek a hagyományos kereskedelmet és vendéglátást gépesítéssel és újfajta logisztikával felváltó önkiszolgálók, büfék, és étkezdék, az ABC-k, benzinkutak és utasellátó automaták. A vásárlóvá avanzsáló lakosság a szocialista modernizáció új formáit és esztétikáját kapta meg, a fejlettség érzetének hidegebb neonszíneivel és lopás ellen felszerelt tükreivel, fehér asztal helyett az önkik alumíniumtálcáival és megfizethető II. osztályú áraival.

Az Utasellátó Vállalat ital és étel automatája a Keleti pályaudvar csarnokában 1969 körül. #208444 Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

Az automata büfék leginkább szovjet mintát követtek. „Lehet-e gépesíteni az étkezdei felszolgálást? Milyen ízű a falat, ha automata tálal az embernek? – tűnőd­tem, amikor Moszkvában a Dzerzsinszkij téren lévő automata büfébe iparkodtam. Ez az első ilyen büfé, melyet életemben láttam, bár hallottam, hogy valamikor Budapesten is próbálkoztak vele” – számolt be a KGB központja mellett szerzett moszkvai élményeiről a Szovjetuniót hivatalból csodáló magyar tudósító. Bár volt vendég, aki az éttermi romantikát, pincért és fehér asztalt hiányolta (itt nincs türel­metlen várakozás a kiszolgálásra, így azonban 2nincs idő arra sem, hogy az em­ber a hölggyel, akivel odamegy, elbe­szélgessen”), de az automata büfé gyors és kényelmes, kor­szerű és megbízható. „Nyilván ez az oka, hogy a hatodik ötéves terv szerint nagy számban létesítenek újabb automata bü­féket és boltokat a szovjet városokban.”

Italautomaták Oroszországban 1967 körül. #50323 Fotó: Fortepan / Nagy Gyula
Szocsi, Oroszország. #164648 Fotó: Fortepan / Faragó László

A XX. szovjet pártkongresszuson, ahol Hruscsov elmondta a sztálinizmus bűneivel leszámoló híres beszédét, az SZKP a szocialista hétköznapok automatizációjáról is döntést hozott. A kereskedelem és a köz­ellátás számára meg kell szervezni az auto­maták tömeges gyártását: az automatáknak az állandó ellátási nehézségekkel küzdő kereskedelemben kulcsszerepük lesz. A propagandában így is lett. „A boltban asztal mellett étkezni is lehet – automata méri a forró kakaót. Megnéztem az üzlet panaszkönyvét. Már megtelt a vásárlók hálasoraival” – írta a pesti sajtó, nagyszerű jövőt látva a pótkakaózaccba. „A szovjet városokban mindenütt automatá­kat talál az utas. S a jövő? Csak Jereván­ban száz új automatát állítanak fel!” – tudhatta meg az magyar újságolvasó, és talán átsuhant benne valamelyik jereváni rádiós vicc eszme és valóság dialektikus viszonyáról.

Tejeskávé és kakaó automata, 1975. #127460 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Az Utasellátó önkiszolgáló büfékosara egy vasúti kocsiban a Déli pályaudvaron 1962-ben. #109656 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Bár a hivatalos szólamokban még az iskolák folyosóin felszerelt füzet- és ceruzaautomatákról is szó volt (ez egy szempillantás alatt meg is hegyezte volna a kitört szovjet cerkákat), a hiánygazdaság alapproblémáit nem oldotta meg a technikai újdonság. Az automatizáció az ötvenes évek végétől azonban így is fontos szerepet játszott a szocialista kiskereskedelemben, itthon is. A dolgozók számára a hétköznapi robotikát elsősorban az állomásokra telepített forgótárcsás ital- és ételautomaták jelentették a párizsis zsemlékkel, kétes minőségű tortaszeletekkel és vízízű gulyáslevessel, de voltak postai bélyegautomaták, a pályaudvarokon ekkor jelentek meg a csomagmegőrző automaták, a metrón az egyforintossal működő tökönvágó kapuk, de még lottószámokat is lehetett automata segítségével, véletlenszerűen választani a „lottószám választó televíziókészüléken”. Szállodákban, különlegesebb helyeken adagnyi parfüm spriccelt érmebedobós alapon, a nyomdafesték szagú lapokban a gépesítés izgalmas illatát is megidézve: „Az illatszeres automata je­lentéktelen dolognak látszik. Azonban rámu­tat azokra a széles távlatokra, amelyek az automatáknak a kereskedelemben való hasz­nálatáról beszélnek. Ezek a gépek gazdasá­gosak, gyorsan dolgoznak és felszabadítják az embert az alacsonyrendű fizikai munka alól.”

Étel és ital automata a szolnoki vasútállomáson 1975-ben. #109858 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A különféle automaták a szocialista fogyasztói modernitás interaktív köztéri szobrai lettek, melyek a rendszer elérni kívánt fejlettséget is jelezve terjedtek el a hatvanas-hetvenes években. Legnagyobb hatása azonban a kiskereskedelmet és a közétkeztetést valóban forradalmasító önkiszolgáló büféknek, éttermeknek és boltoknak lett, hiszen ezek tényleg átalakították a mindennapokat. „Elegáns önkiszolgáló csemegebolt. Este van, nyár, neoncsövek kékezüst, jégcsaphideg fényében az üzlet” – írta Fejes Endre a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. A különlegességiben megjelent a gyorsfagyasztott, alufóliás „tv-fajta” készétel. TV, mert a promóció szerint elkészítéséhez két tv-műsor szünete ele­gendő.

1970. #127203 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A kereskedelmi automaták ekkor nálunk valóban újdonságnak számítottak, de valójában már évtizedek óta léteztek a világban, a századelőn Amerikából indult el az automata büfék divatja. Ezek az I. világháború előtt, majd a húszas években újra megjelentek Budapesten is, akkor még nem az alsó szegmensre kihegyezve. Ottlik visszaemlékezése szerint az akkor újdonságnak számító Vámház körúti egységben húsz fillért kellett be­dobni „egy csodálatos majonézes, velős, gombás, ringlis szendvicsért”, egy hatosért pohár sört is csurgatott az üveg­tornyos masina. „Egy szendvics-automata nem fogja éreztetni veled, hogy ő tulajdon­képpen rotációsgépnek, vagy tenger­alattjárónak született, ahhoz érez tehet­séget és csak szívességből és lenézésből szolgál ki, mert pillanatnyilag nem tudott jobban elhelyezkedni” – krokizott Az Est a témáról. Karinthy több írásában is foglalkozott az automaták felfutásával, majd a divat gyors lecsengésével is, kortünetet látva a jelenségben. Azt állította, hogy még álautomatával is találkozott, afféle XX. századi Kempelen Farkassal, aki sakktudása helyett csokoládéadagoló művészetét próbálta monetizálni: dobozba bújva felül elvette a pénzt, alul kiadta a csokit. „Egy eleven ember, aki rájött, hogy a gépben jobban megbízik már a kor gyermeke, mint az emberben – egy eleven ember, aki rájött, hogy legjobb, ha gépnek hazudja magát, gépet szi­mulál, ha meg akar élni – egy eleven ember, aki halottnak tetteti magát, hogy éhen ne haljon”.

A dán Wittenborg cég által gyárott és az Utasellátó által üzemeltett automata büfé a balatonfüredi kikötőnél, a Vitorlás étterem mellett 1971-ben. #109883 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
A gyöngyösi autóbusz-pályaudvar 1975 körül a Koháry úton (Április 4. körút). #109782 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A tömeges automatizáció ideje azonban a szocializmusban jött el, elsőként a budai Mártírok útján (ma: Margit körút) létesített önkiszolgáló bolttal. Az 1955. augusztus 27-i ünnepélyes megnyitót Bognár József belkereskedelmi miniszter tartotta, a sajtó jelentős lépésről írt a haladás útján, és azt állította, hogy „a vásárlóknak nagyon tetszett az új beszerzési mód, nem kellett a segédekre várakozniok, nem volt tülekedés, vitatkozás, túlmérés, mint más KÖZÉRT-üzletekben, a nézdegéléssel együtt két-három perc alatt minden vevő végzett bevásárlásával”.

A Ludas Matyi rögtönzött versikével köszöntötte a fejlődést:

„Jó hírt hallottam, a vevőknek ez nem lehet közömbös éppen:
Öt önkiszolgáló bolt nyílik Fővárosunkban még ez évben.
Kiszolgálja magát az embert, de fennmarad egy hiányérzés:
Hogy gorombáskodjon az ember Önmagával, ez itt a kérdés…”

Budapest, Thököly út 128., 1956. #131974 Fotó: Fortepan / Samodai József Zuglói Helytörténeti Műhely
1976. #84652 Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat

Nehéz ma már elképzelni, hogy az önkiszolgáló boltok megjelenése mekkora újdonságot jelentett, de nem véletlen, hogy a vevőket a sajtó felvilágosító cikkekben igyekezett edukálni, részletesen leírva a vásárlási folyamatot, térképeken bemutatva a boltokban az elvárt haladási irányt, elmagyarázva, hogy itt a kikészített kosarakba maguknak kell betenniük az árut. Korábban mindent a pultnál kellett kérni, ahol blokkot írtak róla, és a pénztárnál fizetni. A pultkiszolgálással vegyes, polcokra kitett árukra építő rendszer új volt, és vele az egész kereskedelmi modell megváltozott.

A nagyobb önkiszolgáló üzletek, az ABC-k (ma már kevesen tudják: a betűszó az Általános Beszerzési Cikkek rövidítése) terjedése „fokozatosan átalakította a korábban a szakboltok – hús-, kenyér-, tejbolt – rendszerére tagolt kereskedelmi hálózatot”, hiszen itt egy közös eladótérben lehetett minden hétköznapi cikket beszerezni az élelmiszertől a háztartási vegyiárukig – írja Hétköznapi élet Kádár János korában című könyvében Valuch Tibor társadalomtörténész. Ez elrendezésben, csomagolástechnikában, megjelenésben, fogyasztási esztétikában is változást hozott: neonreklámok, modern világítás és hűtőberendezések, lent pedig a tükrök, melyek leginkább az önkiszolgálás miatt gyakoribbá váló lopások megakadályozására szolgáltak volna. „Kiszolgáló? Ez a kifejezés itt nem helyénvaló. Önmagát szolgálja ki az ember. Az alkalmazottaktól legfeljebb csak némi felvilágosítást kaphat. Meg figyelmet. Úgy értve, hogy figyelik a vevőket, nem távozik-e valaki áruval, fizetés nélkül” – panaszolta Szakonyi Károly író, elveszettségérzésről, személytelenségről számolva be az új fogyasztási élményről.

Az Ózdi Áruház a Vasvár út 54. alatt az 1970-es évek közepén. #84632 Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat
Csemegebolt a badacsonyi Hableány étterem épületében, a vasútállomás mögötti parkban 1964-ben. #113890 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Tóth Eszter Zsófia történész ír arról, hogy volt, aki meg akarta verni az önkiszolgáló tervezőjét, mert „a fáradt munkásokat már a boltban sem szolgálják ki, ez felháborító”. Az önkiszolgálók azonban gyorsan terjedtek, az első ilyen vidéki boltot Debrecenben avatták, néhány éven belül pedig már a falvakban is sorra nyíltak az önkiszolgáló egységek – 1970-re már több, mint 6000 az országban. A fő előny a jobb helykihasználás és a gyorsabb vásárlás volt: egy 1960-as felmérés szerint amit hagyományos üzletben 11 perc alatt lehetett megvásárolni, azt egy önkiszolgálóban három perc alatt.

ÁFÉSZ önkiszolgáló bolt a dunavecsei Fő (Vöröshadsereg) úton, a Széchenyi utca torkolatával szemben, az 1970-es évek közepén. #70370 Fotó: Fortepan / Jáki László
ÁFÉSZ vegyesbolt Nagykőrös Tormás városrészében 1970 körül. #142530 Fotó: Fortepan / Péterffy István

Hasonló megfontolások álltak az önkiszolgáló üzemi étkezdék, majd éttermek favorizálása mögött, amit a hatvanas évek elejétől a minisztérium is erősen támogatott. A Belkereskedelmi Kutató Intézet külföl­di önkiszolgáló éttermek működését tanulmányozta és közvélemény-kutatást is végzett. Néhány helyen eleinte a tikettes rendszerrel próbálkoztak: az ételkiadók a vendég saját papírétlapján lyukasztották ki, hogy milyen fogást adtak ki, amit a fogyasztás után kellett kifizetni. Hamar elterjedt azonban a körúti Halló étkezde („fülledt a levegő, szegényes az étlap” – verselte meg Tandori) ma ismert terelőkorlátos megoldása, ahol a tálcával kell végigmenni a kiszolgáló pultnál, és rögtön fizetni a pénztárnál. „Vonul a vályú, vonul a jövendő / Felé a korlátok közé terelt sor” – írta az önkiszolgálók aranykoráról csak gyerekkori élményeket szerző Térey.

Néhány alapproblémát ugyan már a bevezetésnél nevesítettek (zajhatás, amit hangtompító padlóval és műanyagtálcákkal; illetve kihűlő tányérok, amit fogyasztható hőmérsékletű levessel és forróbb második fogással javasoltak orvosolni), de az alumíniumtálcás, bádogpultos, kondérszagú önkik soha nem tudták, nem is nagyon akarták helyettesíteni az igazi éttermeket. Igaz, közétkeztetési szempontból jelentős volt a nyereség: egy vendég étkezése ha­gyományos formában 40-45, önkiszolgálásnál 10-15, maxi­mum 20 percet vesz igénybe – hangsúlyozták a felmérésekben.

„A Rendelést kérjük ITT a hangerősítőnél bemondani” #127429 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Ez a gyártósoros megközelítés a proletariátus újtaremelésére elégséges volt, valódi vendéglátásra kevésbé, így a panelekkel együtt terjedő önkiszolgáló éttermek leginkább csak ebédidőben voltak tele, egyébként – Horváth Péter ír erről Óbuda kapcsán – inkább kongtak, mint a bádog ételhordó. Az önkiszolgálók a szocialista sajtóban is megkapták a maguk kritikáit: mócsing, szűk választék, „az ebéd egykori ünnepélyes szertartása sorbanállássá, várakozássá, tányéregyensúlyozássá és „talponállássá” silányult” – idézi Tóth Eszter Zsófia a Budapest lap korabeli cikkét. Mára így is megvan a nosztalgiafaktor: én is az emeletes állóasztalokra, mákostésztára, apám rejtélyes önkiszolgálómániájára emlékszem, és a képviselőfánkra, amivel a Baross utcai egységben találkoztam először. A II. osztályú éttermiekkel azonos alacsony árak akkor nem érdekeltek, de a néhány forintos Újházy, a zónapörkölt, pirított máj, sültbulg. a mostani Facebook-posztokban sokak szívét meglágyítják, akárhogy is taplósították nyelveinket az étkezdék.

A Tej bisztró a budapesti Csanády utca 28. alatt 1974 körül. Az artortenet.hu adatai alapján az 1974-es árakat 62,2-es szorzóval lehet maiakra átszámolni, tehát egy eszpresszó mai ára 212 forint körül lenne. #112062 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Gyorsétterem a miskolci Zsolcai-kapunál 1971 körül. Az 1971-es átváltó szorzó 63,8, azaz egy marhapörkölt ma 287 forintba kerülne. #126204 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Büféautomatából leginkább a Batthyány téri aluljárós maradt meg nekem, a nagy, mert mint most olvasom, két embernek kellett ott szünet nélkül tölteni a gépeket, a dán gyártó pedig amolyan referenciamunkaként tartotta számon, ugyanis nyugati automaták dolgoztak a fridzsiderszocialista kirakatban. A gépeket a rendszerváltás után szerelték le, amikor a legtöbb önkiszolgáló étterem is megszűnt.

Batthyány téri aluljáró, 1973. #109765 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Cikkünk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytár volt segítségünkre.

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szocialista-automatak

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.