Balatonszemes, 1959. #254885 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Ungváry Rudolf

„Realistának túl avantgardok voltak, posztmodernnek most túl realisták az írásaim”

’56-os szerepvállalása miatt megjárta a kistarcsai internálótábort, majd diákfelkelő múltja után gépészmérnöki karrierje másodjára is derékba tört, amikor kényszerből megkésett diplomázása után azonnal felmondott mérnöki állásából. Íróként és hobbifényképészként is dokumentaristának vallja magát, élete egyik legnagyobb szégyenének apja antik kameráinak szemétre dobását tartja. Bár önmagának ebben nem keres mentséget, felnőtté válása kezdetét 65 éves korára teszi. Kalandos és társadalmi rétegeken átívelő életútjáról a magát svájci édesanyja révén lélekben svájcinak valló, az államszocializmusban a szamizdat irodalmárok legbelső köreihez tartozó, polgári szakmáját tekintve gépészmérnök, de már a Kádár-korszakban is szabadúszó értelmiségiként élő Ungváry Rudolf szépíró, publicista mesél gyerekkorától készített fényképein keresztül, amelyek közül kétszáz nemrég került fel a Fortepanra. Ungváry saját elmondása szerint a képanyag legfeljebb a fele annak, ami a családjuk birtokában lévő második kerületi otthonában katalogizálásra vár. A most 86 éves mérnök-irodalmárral ebben a különleges atmoszférájú második kerületi lakásban beszélgettünk.

Fiatal koráról meglepően sok felvétel készült, miközben az embereknek nemigen volt kamerája az 1950-es években. Honnan a különleges hobbi?

Amibe az ember születik, az számára az univerzum, és én abba születtem bele, hogy az apám már 16 éves korától, tehát 1914-15-től készített fényképeket. Egyszerűen adott volt, hogy volt egy kétaknás Voigtländer fényképezőgépünk és egy egyszerű box, aminek a típusára nem emlékszem, de a világ legcsodálatosabb kamerája volt, egy kihúzható lemezzel, amin szűkíthető volt az objektív. Hihetetlenül éles, pontos fényképeket lehetett vele készíteni, de beltérről természetesen szó sem lehetett. 

A hároméves Ungváry Rudolf édesapjával és svájci édesanyjával a Hűvösvölgyben 1939-ben. #255107 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Megvannak még a kamerák?

Amikor apám meghalt, ezt a boxkamerát kidobtam, és vele együtt kidobtam két másikat, amelyek a Klösz György-féle hatalmas, kihúzható harmonikás gépek voltak. Én ezt körülbelül úgy szégyellem, mintha elárultam volna a legjobb barátomat. Nem is tudom ésszel felfogni, hogyan lehettem ennyire hülye harminchárom éves koromban. Ha erősebben belegondolok, rosszul leszek és nem tudok aludni, hogy én egy ilyen alak vagyok. Egyébként képekben és szövegben is csak dokumentumokat tudok készíteni, bár azért meg vannak írva rendesen.

A négyéves Ungváry Rudolf rokonlátogatóban a később elbontott debreceni Régi István út 51-ben 1940-ben. A ház helyén ma a Tócókerti lakótelep parkja található. #255096 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

A fényképezés és az írás eszerint összefüggenek?

Apám ugyanazért fényképezett, amiért én írok: mindez az én ösztönös kiterjesztése a társadalmi szintre, az én örökkévalósításának az igénye, egy olyan öntudatlan, majdhogynem állatias belső indíttatás eredményeképpen, ami maga a rejtély. 

Ettől még a fényképezés nem lesz költséghatékony. Ennyire nagypolgári volt a miliő, amiben nevelkedett? 

Az apai nagyapám géplakatos volt, rendesen még helyesen írni sem tudott. A nagyanyám dettó, neki a teljes levelezését megőriztem 1890-től 1936-ig. Maga az eleven iszonyat, nemcsak a nyelvezete, hanem a tartalma is. „Tudatom, sógor, a disznó kilencet ellett.” „Szegény Mária vesében meghalt” – írja, miközben zajlik a világháború! Érti? Ennek ellenére, esküszöm, nem tudom, miért, az eltérő igény, már ami a fényképezést illeti, megjelent ebben a családban az apám személyében. Szerintem egyébként azért, mert született műszaki ösztönlény volt. A műszaki véna egyébként benne volt a dédapámban is, egy békésszentandrási parasztmolnárban, de fényképezni csak apám fényképezett, ahogy egyedül ő vett feleségül egy svájci nőt.

Viszont síeltek is, ami ugyancsak úri mulatságnak tűnik.

Ez anyai ágról jött, de anyám nagyapja ugyancsak német parasztgyerek volt. Viszont valamilyen módon, szemben a testvérével, mégis nyughatatlan vérű. Faesztergályosnak adták az 1800-as évek második felében, segédként végigjárta a Rajna-völgyét, miközben megismerkedett Rousseau és Schopenhauer műveivel, majd letelepedvén Svájcban, feleségül vette a nagyanyámat, aki felmosónő volt egy kocsmában. Ezután vállalkozni kezdtek. Anyám többek között azért ment feleségül apámhoz, a gépészmérnökhöz, mert tőle nyugalmat várt, lévén, hogy az ő svájci családjában állandóan ment a hisztéria, hogy megtérül-e a következő befektetés. Közben anyámat, ugye Rousseau miatt, szoros szálak fűzték a természethez, kirándulni, korcsolyázni, síelni, nálunk trívia volt, miközben egyáltalán nem voltunk jómódúak. Amikor anyám először Magyarországra látogatott, amikor feltálaltak az alpaka evőeszközökkel, azt mondták neki apám szülei, hogy az ezüstöt elvitték 19-ben a vörösök. Anyám svájciként nagyon sajnálta apámékat, mindent elhitt, mert Svájcban így nem szokás hazudni. Egy éven belül viszont rájött, hogy annyira a béka feneke alatt éltek, hogy ezüstöt még látni sem láthattak soha.

A Kasprowy csúcs a lengyel Magas-Tátrában 1964. március 1-jén, balra a függőszékes kötélpálya felső végállomása. #254775 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Akkor hogy jártak a Magas-Tátrába? 

Én nem tudtam máshová utazni, mert 1956 után internáltak, útlevelet pedig 1964-ig nem kaptam. Akkor mentem ki először a Tátrába síelni. Ez alapcél volt, én borzadok a Balatontól, a budi nagyságú nyaralók tömkelegétől. A Zürichi-tó, a Genfi-tó, a Vierwaldstätti-tó, hát számomra itt kezdődnek a dolgok, de gyenge képességeim következtében itt maradtam.

Nem azért, mert a tanulmányai közepén börtönbe zárták?

Másodéves egyetemi hallgatóként nyakig benne voltam a forradalomban, igen.

Munkás-paraszti gyökerekkel?

Semmi közöm a magyar munkás-paraszti világhoz, az apai nagyapám, aki géplakatos volt, kétségbe volt esve, amikor kikiáltották a tanácsköztársaságot. Mélységesen királypárti volt, meg sem legyintette a munkásmozgalom. Apai nagyszüleimet a jobboldali demokrata keresztény ideológia vonzotta, ami Magyarországon akkor sem volt és most sincs. A forradalomban az egyetemi társaim azért vettek részt, mert ők a miskolci és a környező falvak munkás- és parasztvilágának utódai voltak. Azért mozdultak meg, mert a rendszer vérig sértette őket. Én viszont azért, mert 1945-től szívből gyűlöltem a kommunista rendszert. 

Nyergesújfalu, 1959. Háttérben a az egykori Ady Endre Művelődési Ház. #255134 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

De hisz akkor még kisgyerek volt.

Kilenc éves koromban élesben megéltem az ostromot, a politikai viszonyokat, a nyilasokat, a zsidók halálát, üldözését. Bár a családomat meg se legyintette a magyar szélsőjobboldaliság, a kommunisták egy jottányival sem tűntek rokonszenvesebbek. Hiszen lélekben svájci voltam, ahogy anyám is az volt. Amikor Rákosit megpillantotta, azt mondta, „ennek olyan az arca, mint egy gyilkosnak”. Ezzel a politikai neveltetésem el volt intézve. 1945 szeptemberében, egy nap leszálltunk a Lehel úti villamosról, én pedig megkérdeztem apámat, hogy kire fognak szavazni. Előttünk voltak a fővárosi választások. Az apám azt mondta: „én beléptem a szociáldemokrata pártba és a független kisgazdapártra fogunk anyáddal szavazni”. Nekem 56-ban csak az járt a fejemben, hogy tiporjuk el a gyalázatost.

Ungváry Ferenc a XIII. kerületi Bulcsú utca 21/a ház egyik lakásában 1956-ban. #255055 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Hogy került a fővárosi Kölcsey gimnáziumból a Miskolci Egyetemre?

A Kölcsey nagyon jó gimnázium volt, kísérleti jelleggel emelt óraszámban tanították az oroszt, én a normál osztály helyett azt választottam. Oroszul megtanulni ugyanolyan haszon volt számomra, mint németül tudni. A gimnázium után pedig Miskolcra vettek fel gépészmérnöki karra. Nagyon motivált voltam, ahogy az öcsém is, akit a biológia és a vegyészet érdekelte, olyan elementáris erővel, hogy nem volt mese. A fiam, Krisztián, aki történész lett, ugyanezt örökölte. Az egyetemen, az első félév közepén megkérdezte a többieket, miért nem szólnak hozzá a szemináriumokhoz. „Könnyű neked – jött a válasz –, téged ez érdekel.” Mit lehet erre mondani? Szerencsétlenek. 

A gépészmérnökség tehát nem apai örökség, hanem igaz szerelem volt?

Kényszervállalás volt, valójában azt hiszem tanárnak kellett volna mennem, de arról anyám azt mondta, hogy egy kommunista rendszerben az ember ne menjen tanárnak, mert állandóan hazudnia kell. Akartam írni is, meg a földrajz is érdekelt, így geológia szakra jelentkeztem, de oda nem vettek föl. A tíz jelentkező közül ketten első és második helyezést értek el a korabeli Rákosi Mátyás tanulmányi versenyen, ahol én csak könyvjutalmat kaptam. Értelmiségi családból amúgy sem kerülhettem volna be, mert tízből csak két értelmiségi jelentkező lehetett. Így lettem gépészmérnök, ami olyan, mint a középkorban a paraszt: abból mindig meg lehet élni. Az egyetemet a börtön után nem tudtam rögtön folytatni, elmentem vasesztergályosnak, mert jobb nem jutott eszembe. Később hajlandóak voltak felvenni a Műegyetemre levelező szakra. Diplomával már nem dolgoztam gépészmérnökként, felmondtam a munkahelyemen, de előtte évekig műveletvezető és gyártástechnológus voltam.

Ungváry Ferenc a budapesti Petrik Lajos Vegyipari Technikum laboratóriumában 1958-ban. #254804 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Hogy tudott a börtön után azonnal elhelyezkedni?

Ilyen munkakörben nemhogy az ellenforradalmár, az apagyilkos is dolgozhatott. A családomban egyébként nem volt szégyen esztergálni, gépen dolgozni. 

És a börtönt hogy fogadták?

Apám együgyűen, ő tisztelettudó ember volt, soha nem lázadt. De anyám, aki bennünket gyerekeket úgy, ahogy voltunk, teljesen elfogadott, nagyon természetes módon reagált. Neki hihetetlen bizalma volt irántunk, szabadon engedett minket, az ellenőrizgetés igénye fel sem vetődött benne. Ez őrült belső bizonyosságot adott nekem. Az internálótáborban egyetlen egyszer engedélyezték a beszélőt, az öcsém és az anyám el is utaztak Kistarcsára. De az öcsém azt mondta anyámnak, ne jöjjön be, mert csak végigsírná azt a tíz percet. De jó volt ez így. Nem sajnálom. 

Ungváry Rudolf édesanyja, a svájci származású Stumpf Hedvig a Lehel (Élmunkás) téri piacon 1954-ben, háttérben a Váci út és Bulcsú utca sarkán álló ház. #254982 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Tartotta a kapcsolatot azokkal, akikkel együtt börtönözték be?

Az egyetemi társaimmal, illetve egy-két tanársegéddel maradtam később kapcsolatban, velük jókat röhögtünk, hogy túléltük, és nem tudtak velünk kibaszni. 

Ők is befejezték, amit a forradalom előtt elkezdtek?

Darin, pedig őt keményen elítélték, később a Debreceni Golyóscsapágy Művek főmérnöke lett. Mindenki megrázta magát valahogy a börtön után, talpra állt és megcsinálta az életét. De ehhez az is hozzátartozik, hogy ez nem egy fasiszta rendszer volt, amiben az ellenség halálra ítélt is egyben. A bolsevista rendszerben, eltekintve a hideg fejjel végrehajtott tisztogatásoktól, amikor úgy találták ki az ellenséget, tulajdonképpen még az osztályidegenekben is látható maradt az ember. Ennek szerintem az az oka, hogy a fasiszta rendszer a felvilágosodás tagadásán, míg a bolsevista rendszer a felvilágosodás tökéletesítésének szándékán alapul. Mindkettő elkárhozik, de a bolsevista rendszerekben, legalábbis Oroszországtól ennyire nyugatra, többnyire maradt egy láthatatlan humánus vonás. 

Ungváry Ferenc osztálytársai, a budapesti Petrik Lajos Vegyipari Technikum diákjai osztálykiránduláson a cseszneki várnál 1958-ban. #254794 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

A magánéletben sem okoztak fennakadást a börtönévek? 

Ez annyira szubtilisen volt nehéz, hogy még arra sem voltam képes, hogy megírjam. Amikor kijöttem az internálótáborból, rögtön azt tapasztaltam, hogy senkivel nem tudok erről beszélni, mert abban a pillanatban összefossák magukat, ahogy azt mondom, hogy most jöttem Kistarcsáról. De akik valamennyire szerettek engem, azokban tudtam, hogy megbízhatok. Ezért felkerestem egykori gimnáziumi osztálytársaimat, akik között voltak kádergyerekek és reakciósok egyaránt. Egyikük révén szinte azonnal bekerültem az ötvenes évek végi, akkor még gyenge undergroundba, míg a másikuk révén, aki nomenklatúrás volt, átkerültem vasesztergályosból a zuglói textilgépalkatrészgyárba. Ott volt az apja igazgató, aki – mert a fia osztálytársa voltam –, hajlandó volt levelező szakra javasolni a műszaki egyetemre. 

Az íráshoz a nem túl erős underground körökben kanyarodott vissza?

Magánlakásokban rendeztünk irodalmi esteket, ahol Országh Lilitől kezdve Mészöly Miklósig, Nádas Péterrel, Esterházyval, mindenkivel összebarátkoztam. Mint kés a vajban, úgy hatoltam előre az igazi magyar kultúra világában, de a pártállamban az én teljesen avantgard elbeszéléseimmel semmit nem lehetett kezdeni. 

Későbbi írásait viszont realistának tartja. Mikor következett be a fordulat?

Talán a genetikai kód, ahogy az ember sejtjei kicserélődnek, és persze a belátás lehetett az oka, amivel rájöttem, hogy az avantgardnak lényegében ugyanaz az indíttatása, ami a szélsőbaloldali bolsevizmus képében a társadalom megváltását tűzte ki célul. Én pedig ifjú korom óta ördögtől valónak tartom a megváltott társadalom eszményét. Az én avantgard írásaim inkább az apámmal szembeni lázadás és a tudatalattimmal való birkózás eredménye volt. Nem igazán írói kvalitások, amik engem irányítanak.

A vegyipari technikum osztálykiránduláson levő diákjai egy egri mulatozásba csöppentek 1956-ban. #255061 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Ezért nem merült fel, hogy az írásból éljen?

Ösztönösen éreztem, hogy nem vagyok professzionális író. Ha az lettem volna, a 60-as évektől azért megtaláltam volna a módját, hogy publikáljak, ahogy Esterházy Péter, Nádas Péter is megtalálta. Én viszont még igazán felnőtté is csak körülbelül 65 éves koromban váltam. 

A budapesti Szent István körút 16. 1957-ben, a Club eszpresszó terasza a Marx (Nyugati) tér felé nézve. #254870 Fotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Akkor mitől?

Nem is tudom. Eljött egy pillanat – 1985-öt írtunk – , amikor hirtelen úgy éreztem, hogy készen vagyok. Annyira megrendültem ettől a felismeréstől, felnőtt emberként, három gyerekkel, hogy rögtön a Szent Lajos király hídja jutott eszembe, ami akkor omlott össze öt ember alatt, amikor azok befejezték, amiért a Földön voltak. El is kezdtem félni, hogy most én akkor meg fogok halni, mert hiszen befejeződtem. Állati óvatos voltam, még akkor is, amikor átmentem az úttesten.

A felnőtté válás egyenértékű a befejeződéssel?

Számomra teljesen egyenértékű. De közben rájöttem, hogy azóta is nagyon sokat változtam. Annak, hogy 86 évesen egyáltalán beszélni tudok, az az oka, hogy még folyik bennem valami. A felnőtté válásom 65 éves koromban még csak épphogy elkezdődött.

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/ungvary-rudolf

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.