Punkok a Flórián téren, Óbudán 1982-ben. #125247 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Urbán Tamás 80

Csövesek, punkok, mentősök és vitatott egzisztenciák egy párhuzamos Magyarországon

Vannak, akik azért fényképeznek, hogy megértsék a világot. Mások azért, hogy rögzítsenek, dokumentáljanak, bizonyítsanak. Az idén júliusban nyolcvanadik születésnapját ünneplő Urbán Tamás viszont azok közé tartozik, akik nem pusztán látták és megörökítették, hanem hivatásuk okán át is élték a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek periféria-Magyarországát. Sokszor olyan helyeken és olyan emberek között mozgott, ahová mások nem merészkedtek, vagy nem is tudtak volna belépni. Nem a szenzációt kereste, hanem az életet ott is, ahol a jelenségeket legszívesebben elkendőzték. A fotográfus életművére visszapillantani olyan, mintha belépnénk egy fotóarchívumba, amelyben a képek mögötti történetek ma is pulzálnak. Urbán Tamás történetei egyszerre nyersek és megrázóak, mindenekelőtt pedig mélyen emberiek.

„Ami nincs, az nem is létezik” – szól Parmenidész görög filozófus megállapítása, amelyet továbbgondolva szinte önbeteljesítő jóslatként működik algoritmusok vezérelte korunkban az az unalomig ismert megállapítás, hogy amiről nincsen kép, aminek megtörténtéről nem kerül a nyilvánosság elé „bizonyíték”, az nem kap figyelmet, és így olyan, mintha soha nem is történt volna meg. A logika ugyanakkor nem napjainkban keletkezett. A Kádár-rendszer is jól ismerte, sőt tudatosan alkalmazta azt a módszert, hogy amiről nem beszélünk, amit elhallgatunk, amit eltüntetünk a nyilvánosság elől, az valójában nem létezik. A felszínen egy rendezett ország képe rajzolódott ki: gyarapodó városok, emelkedő életszínvonal, szocialista konszolidáció. A felszín alatt, hovatovább a periférián viszont ott lüktetett egy másik Magyarország. Szegénytelepeken, börtönök celláiban, a tűrt, de méginkább tiltott csöves és punk szubkultúrákban, mentőatók személyzetének mindennapi tapasztalataiban, totálisan elfeledett sorsok árnyékában zajlott egy párhuzamos élet, amelyet a hivatalos történetírás és a központi propaganda minden eszközzel igyekezett kitakarni. Urbán Tamás ugyanakkor ezekre a vakfoltokra nézett rá: ott volt, ahol mások nem, vagy ahonnan mások elfordították a tekintetüket. Mert pontosan tudta, hogy ami nincs megmutatva, az nem marad fenn. De Urbán nemcsak szorgalmasan elexponálta a filmtekercseit, hanem be is lépett ezekbe a világokba, beszélgetett, barátkozott, meghallgatot, az élete részévé tette alanyai mindennnapjait. Az idén júliusban nyolcvanadik születésnapját ünneplő fotóriporter életműve éppen ezért maradt ennyire eleven. Mert ő nem a szenzációt, nem a rendkívülit kereste, hanem azt, amit mások észre sem vettek, vagy nem akartak észrevenni. Urbán Tamás olyan történeteket tárt fel az évtizedek során, amelyek hivatalosan nem léteztek. És azzal, hogy fényképezett, ezek a történetek ma is életre kelnek, létjogosultságot nyernek kollektív emlékezetünkben.

Középen Urbán Tamás fotóriporter 1967-ben. #23995 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Az asztalnál Urbán Tamás fotóriporter a Márianosztrai Fegyház és Börtön egyik zárkájában 1987-ben. #124676 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Urbán Tamás 1945. július 6-án született Szatmárnémetiben. Érettségit Debrecenben tett, majd a család fővárosba költözése után hangmérnöknek tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ám az olthatatlan kíváncsisága és az élet végül egészen más irányba terelte, a fotográfia iránti érdeklődése pedig bizonyára nagyban köszönhető annak is, hogy még a hatvanas évek közepén megismerkedett Kotroczó Istvánnal, a Magyar Ifjúság magazin akkori fotóriporterével. Urbán végül 1969-ben lett a Pest Megyei Hírlap fotóriportere, ahol már korán megmutatkozott ösztöne arra, hogy a hivatalos, kirakatba szánt képeken túl a társadalom valódi arcait is megmutassa. 1972-től egészen a rendszerváltozásig, 1990-ig dolgozott az Ifjúsági Magazin havilap fotóriportereként egy olyan korszakban, amikor a lap a maga könnyedebb, popkulturális profiljával lehetőséget biztosított a társadalmi érzékenységű riportok elkészítésére is.

Ifjúsági Magazinos évei alatt ismerte meg azokat a szubkultúrákat is, amelyeket addig kevesen vagy egyáltalán nem dokumentáltak: fiatal bűnözők, intézetisek, drogosok, csövesek és punkok: a Kádár-kor társadalmának perifériára szorult emberei. Urbán nem kívülálló, hanem közéjük tartozó fotós volt azzal, hogy beengedte őket az életébe, és őt is beengedték fotóalanyai a sajátjukba. A hetvenes években kezdte fényképezni az Aszódi Javítóintézet mindennapjait, az ott élő fiatalok portréit és a rideg, szabályokkal teli intézményi világot. Az aszódi sorozat ma is az egyik legsűrűbb, legfontosabb munkája: a képeken egyszerre jelenik meg a szabadságvágy, a bezártság és a gyermeki ártatlanság, amit a körülmények könyörtelenül formáltak. A MÚOSZ fotóriporteri iskolájában – ahol Keleti Éva és Féner Tamás voltak meghatározó tanárai – készült vizsgamunkája is Aszódról szólt, melynek híres-hírhedt kiállítását a javítóintézetben rendezték meg. A megnyitónak máig visszhangzó dermesztő pillanata volt az a néhány perc, amikor a méltató beszédet tartó Keleti Éva szavába vágva egy magasan pozicionált minisztériumi elvtárs kijelentette: ez az anyag soha nem fogja elhagyni az intézmény falait. A kort szimbólumerejével tökéletesen megfestő spontán cenzori ukáz nyomán elsüllyedt anyag csak négy évtizeddel később rehabilitálódott, Urbán pedig messze elkerülte addig Aszód városának még határát is. A nagyításokat a 2010-es években találták meg az intézmény pincéjében egy törött zongora alatt, majd ennek apropóján a fotográfus ugyancsak fotóriporter fia, Urbán Ádám is elkészítette – immár sajátosan 21. századi – anyagát a javítóintézet falai között. Apa és fia aszódi képeinek parallel kiállítását a Capa Központban rendezték meg 2018-ban.

Fogvatartottak a Művelődésügyi Minisztérium 2. sz. Fiúnevelő Intézetének hálókörletében, Aszódon 1974-ben. #89480 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Edzés az egyik aszódi hálókörletben 1974-ben. #89482 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Ökölharc a mosdóban Aszódon 1974-ben. #89529 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Urbán az elsők között dokumentálta a magyarországi csöves és punk szcénát, valamint az újhullámos zenekarok körül formálódó közösségeket. Képein ugyanúgy feltűnnek a legendás Hajógyári-szigeti Fekete Bárányok koncert színpadképei, mint a balatonfüredi Magyar Hajó- és Darugyárban rendezett újhullámos együttesek fesztiváljának pillanatai. De valójában kevésbé a színpadi jelenlét érdekelte Urbánt, inkább a koncerthelyszínek környéki élet, a szünetek, a tétlen várakozás, a szakadt farmerdzsekik, lestrapált alföldi papucsok, velük a szocializmus szűrt levegőjében a szabadság érzését kereső fiatal arcok. Urbán képei nélkül másképp nézne ki a magyarországi nyolcvanas évek emlékezete. A fiatalok szobáiban, a baráti körökben, az utcákon és panelházak között elkapott pillanatok közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy megértsük: a rendszer sűrű szürkesége alatt létezett egy egészen más világ is.

Koncert közönsége a Kisstadionban, az XIV. kerületi Istvánmezei úton 1974-ben. #88421 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
P. Mobil koncert az együttes 1985-ös vízi turnéján. A felvétel a váci József Attila sétány előtti Duna-parton készült. #125722 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1982. #125321 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1980. #124703 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A Fekete Lyuk, alternatív klub a Vörösmarty Művelődési Ház pincéjében, a kőbányai Golgota úton 1989-ben. #125383 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A Heti Fortepan cikksorozat eddigi válogatásaiban is megjelentek Urbán életművének legkülönbözőbb szegmensei: a Pest Megyei Hírlap helyszíni tudósításai, a mozgássérültek helyzetét feltáró képei, a mentősök munkája vagy a szigorúan zárt börtönvilág mind-mind arról tanúskodnak, hogy Urbán nem ismert sem lehetetlent, sem félelmet, ha új terepre kellett lépnie. Fotóriporterként a fiatalok droghelyzetével is először foglalkozott a nyolcvanas évek Magyarországán, s erre a WHO is felfigyelt, aminek egy genfi kiállítás lett az eredménye. Elképesztő munkatempójának és szorgalmának köszönhetően a kötelező körökön túl mindig hagyott magának időt arra, hogy kizárólag belső indíttatásból menjen utána újabb és újabb témáknak.

Az Állami Artistaképző Intézet (később Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola), a VII. kerületi Városligeti (Gorkij) fasor 3-ban 1973-ban. #88276 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Cigarettaszünet a Pécsi Dohánygyárban 1980-ban. #125020 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Lányok a budai Hilton szállodában rendezett Cigánybálon 1982-ben. #124810 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az aszódi anyag mellett másik közismert képriportja a börtönök világának a bemutatásából bontakozott ki. Urbán a szegedi Csillagban ismerte meg azt a Deák Ferencet, aki már nem a haza bölcseként, hanem Pillangó néven vált jellegzetes figurájává a nyolcvanas-kilencvenes évek underground budapesti szubkultúrájának. Pillangóval gyakran össze lehetett futni a budapesti éjszakában, a teljes testét, így arcát is fedő tetoválások emlékezetessé tették alakját. Ám ha Urbán Tamás nem karolja fel szabadulása után – még Budapestre is ő hozta fel autójával a börtön kapujától –, ha nem fotografálja legszemélyesebb életét mintegy hat éven keresztül egészen 1994-es halálig, akkor valószínűleg ikonikus alakja is a feledés homályába merül. Urbán inkriminált sorozatából éppen a világjárvány kirobbanása idéjen, 2020-ban nyílt kiállítás ugyancsak a Capa Központban, az anyagból azonos címen akkor album is megjelent.

Hippis, azaz zárkaellenőrzés a Váci Fegyház és Börtönben 1986-ban. #126027 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A Baracskai Börtön és Fogház kultúrtermében 1985-ben. #126043 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Pillangó köré gyűlnek az emberek a budapesti Széchenyi gyógyfürdőben 1989-ben. #213770 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Hasonlóan bensőséges anyagot készített a mozgássérültek közösségéről is, nem szánalmat vagy távolságtartást közvetítve, hanem egyenrangú partnerként mutatva meg őket és mindennapi küzdelmeiket a lehető legteljesebb élet megélése érdekében. A partnerség egészen megejtő példája bontakozik ki azokban a képanyagokban, amelyeket a mentősökkel szinte együtt élve készített hosszú éveken keresztül balesetekhez vagy otthoni halálesetekhez kiérkezve. A mentőszolgálatnál még saját rádiós hívószáma is volt – az 501-es – és nemegyszer előfordult, hogy autójával elsőként ért a helyszínre, ahol a fotografálásnál előbbre való volt életet menteni. Urbán amúgy sem akart feltétlenül mindent megörökíteni. Voltak pillanatok, amelyeket szándékosan nem fotózott le: amikor úgy érezte, hogy egy helyzet emberileg túl intim, akkor nem a gépéhez nyúlt, hanem csendben maradt. Ez a hozzáállás tette fotóit emberivé és hitelessé.

Be kell tolni a mentőt az 1987-es nagy havazás idején az Uzsoki utcai (Weil Emil) Kórháznál. #213304 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Abortusz a Szőnyi Tibor (később Jávorszky Ödön) Kórház Szülészeti és Nőgyógyászati osztályán, Vácon 1972-ben. #87721 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A Róbert Károly Körúti Kórház Narkológia és Alkoholelvonó Osztályán 1982-ben. A rehabilitációs munkacsoport faházának folyosója. #125318 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Urbán Tamás a rendszerváltás után is aktív maradt, 1990-től dolgozott a hamburgi székhelyű Stern magazinnak, ahol sok más mellett szexmunkásokról és Trabantjaikat extrém módon átalakító keletnémet tulajdonosaikról készített emblematikus riportokat. 1994-től a Blikk fotóriportereként a bulvárújságírás közegében is meg tudta őrizni jellegzetes dokumentarista látásmódját, sőt még a könnyű történetek mögé nézve is mindig az embert láttatta. Az évtizedek során az Ernst Múzeumtól a Blaha Lujza téri aluljáróig számos kiállításon mutatta be képriportjait, miközben többek között olyan elismerésekben részesült, mint a Balázs Béla-díj, a WHO Nagydíja, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja, vagy a Fotóriporteri Életműdíj. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a család magánkiadásában, fia szerkesztői közreműködésével jelenik meg hamarosan egy rendhagyó és reprezentatív kötet A fotóriporter naplójából címen.

Lékvágás a Ráckevei (Soroksári)-Dunán 1973-ban. #87608 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Szentendre, 1970. #89281 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1978. #89101 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A Krisztina körúton a Déli pályaudvarnál 1977-ben, háttérben a Magyar Jakobinusok tere. #89955 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Teremőr a párizsi Louvre-ban 1971-ben. #87513 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Egy évtizeddel ezelőtt Urbán Tamás volt az első fotóriporter-adományozója a Fortepannak. A saját becslése szerint hozzávetőleg egymillió képkockára tehető életműből jelenleg öt és félezer böngészhető online, melyek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók. Felvételei ma már több generáció számára jelentenek kaput egy olyan múlt felé, amelyben nincsenek színezett ideológiák, nincsenek utólagos magyarázatok – csak emberek, helyzetek és történetek vannak.

Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/urban-tamas-80

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában).

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

A bloggal kapcsolatos észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.