Egy agár az ablaknál 1970 körül. #156734 Fotó: Fortepan / Ember Csaba

Nagyvárosi kutyakaland

A városi ebtartás története archív fényképeken

A budapesti kutyatartásról szóló kiállítás nyílt a Kiscelli Múzeumban, ami kezdődhetne akár a rómaiakkal is. Merthogy Aquincumból előkerült kutyaábrázolásokat is bemutatnak az egykori kolostor pincéjében, de korántsem ezek a legöregebb műtárgyak, vannak például csontleletek az őskorból is. Meg amúgy mindenféle, igen régi kutyás emlék: sokszáz éves kályhacsempék és még öregebb kutyaürülékek. Persze a tömeges budapesti kutyatartás valódi története a nagyváros születésével kezdődik, amely – szerencsénkre – majdnem egybeesik a fényképezés születésével.

A kutya valamikor „haszonállat” volt, amit azért tartottak, hogy segítsen a pásztorkodásban és a vadászatban. Ezek az ősi mesterségek azonban már évszázadok, egyes vidékeken évezredekkel ezelőtt szűk társadalmi rétegek foglalkozásává váltak. A többség földművelésből tartotta el magát, aztán később persze kézművességből, iparból, számítógéppüfölésből – de ne szaladjunk előre. A lényeg, hogy hiába jöttek-mentek a társadalmi változások, a kutya maradt. A nyájak, falkák és gulyák őrzőiből házőrzővé vált.

Egy németjuhász a Bem rakparton 1959-ben, háttérben a Kossuth híd. #16349 Fotó: Fortepan / Kurutz Márton

Ilyen minőségben kapott helyet a falvakban, majd természetesen a fővárosban is – már csak azért is, mert egykor Budapest jelentős része falusias település volt. A kertvárosok utcaképéhez a kezdetek óta hozzátartoztak a kerítések mögött acsarkodó kutyák, akárcsak faluhelyen. A legkorábbi fényképeken mégsem velük találkozunk, hanem szép vadászkutyákkal.

A vadászat már igen korán elsősorban szabadidős elfoglaltsággá vált, a tudatos kutyatenyésztés egyik fő célja volt, hogy az egyes módszerekhez és zsákmányokhoz megfelelő segítőtársakat alakítsanak ki. Másfajta kutyára volt szükség a vad felkutatásához és követéséhez, a föld alatt megbúvó dúvadak kihajtásához, vagy épp az elejtett zsákmány elhozásához. Nem véletlenül van külön kifejezésünk az agarakkal végzett agarászatra és a kopókkal végzett kopászatra (bár ez utóbbi szót már alig ismeri valaki).

Agarak 1970 körül. #156735 Fotó: Fortepan / Ember Csaba
Kutyaoktatás a IX. kerületi Gyáli út, Ecseri út, Üllői út és a vasút közötti területen 1962-ben. Egy boxer, egy puli, egy boxer, egy keverék, még egy boxer. #184878 Fotó: Fortepan / Inkey Tibor

A városba költöző ember ragaszkodott a kedvenceihez akkor is, amikor már rég nem arra tartotta őket, amire eredetileg kitenyésztette. Hogy a kutyák – főleg a nagy mozgásigényű fajták – mennyire jártak jól a városba költözéssel, arról a kezdetek óta megoszlanak a vélemények. Abban azonban nem, hogy a gazdák örömüket lelik az állatokban.

1928. #17923 Fotó: Fortepan / Jankovszky György
Csivava a budapesti Albertirsai (Dobi István) úti vásár területén rendezett kutyakiállításon 1977-ben. #195252 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A vadászat a gazdagok kiváltásága, akiknek egy nemes származású és drága kutya épp úgy büszkesége volt, mint egy versenyló. Birtokolni egy szép kutyát egyes körökben státuszszimbólum volt (és az is maradt mind a mai napig, legfeljebb a fajták változtak). Voltak egyenesen megfizethetetlen kutyák is: orosz agarat például nem lehetett venni, csak ajándékba kapni a Romanovoktól. Az angol arisztokratáknál pedig megszokott dolog volt, hogy a kutyák olyan „ólakban” laktak, amelyek messze jobb minőségűek voltak, mint a szolgálók házai. De a kutyanemesítés társadalmi jelentőségét jelzi, hogy még a harmincas években is Horthy Miklós vagy Habsburg József főherceg vállalt fővédnökséget, illetve bírálóbizottsági tagságot kutyakiállításokon. Sőt, 1938-ban a kormányzó maga is nevezett a Budapesten rendezett nemzetközi kiállításra fekete cocker spánieljével, amit egy hatalmas fellobogózott ketrecben állítottak ki. Nagyoroszi Jocker nem hozott szégyent a gazdájára: nem meglepő módon elnyert több első díjat is.

Kocsi, kalap, dalmata 1975-ből. #205079 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Ezek a kiállítások eredetileg nem annyira a szépségversenyekhez, mint inkább a haszonállat-bírálatokhoz, a hajdani mezőgazdasági vásárokhoz álltak közel. Először az Országos Általános Vásáron rendeztek ilyet 1885-ben, ahol összesen 115 kutya szerepelt. A korabeli beszámolók szerint „szörnyű siketítő zajt tanúsítottak” az állatok, amelyek sem egymáshoz, sem a közönséghez nem voltak szokva. Bár itt is a vadászkutyák voltak többségben, már megjelentek a „borzas pincsik” és a „salonhölgyek kényes ölebecskéi” is.

A budapesti Mezőgazdasági kiállítás területén 1962-ben. #184857 Fotó: Fortepan / Inkey Tibor
Németjuhászok egy rendezvényen a Kerepesi úti Ügetőpályán 1955-ben. #143862 Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr
Foxterrierek egy nemzetközi kutyakiállítás alkalmával az Albertirsai úti vásár területén 1972-ben. #255528 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Az első vásár érdekessége, hogy már ott is olyan neves embereket találunk a kiállítók között, akik a civil életben nagy tiszteletnek örvendő közszereplők voltak. A likőrgyárat alapító Zwack Lajostól gróf Esterházy Miklóson és gróf Nádasdy Ferencen át az első népszámlálást szervező Keleti Károlyig hosszan lehetne folytatni a sort. A „híres ember kutyával” azóta is hálás fotótéma, a kiállításnak is fontos része egy ilyen válogatás.

A drága kutya valódi luxuscikk volt, természetesen adóztatták is. Az adó befizetését kutyabárca igazolta már a 19. században is, amit a nyakörvre vagy a szájkosárra akasztottak. Ezen évszám, sorszám és településnév is szerepelt. A kis fémbiléta alakja minden évben változott (kutyaház, csengettyű, címerpajzs stb.), hogy már messziről meg lehessen állapítani, érvényes-e.

Német boxer egy szintén német 601-es Tarabantban 1980-ban. #9629 Fotó: Fortepan / Kádas Tibor
Skótjuhászok egy kutyakiállítással egybekötött vásáron a II. kerületi Marczibányi téren 1982-ben. #194121 Fotó: Fortepan / Gábor Viktor

Ennek persze csak akkor volt jelentősége, amikor az emberek elkezdtek kutyát sétáltatni. Az ugyanis 19. század második feléig egyszerűen illetlenségnek számított. Faluhelyen ma sem szokás a kutyasétáltatás. Helytörténeti munkák számolnak be arról, hogy a „Kutyás” ragadványnevet kapta az, aki városi módra, mindenhova magával vitte az ebét.

Az Esztergomi rondellánál a Tóth Árpád sétányon (Gróf Bethlen István bástyasétány) 1935-ben. #118860 Fotó: Fortepan / Selmeczi Levente
A korábbi brit követség kertje és Boldog XI. Ince pápa (Ibolya) utcai kapuja a budai várban 1945-ben. Középen Carl Lutz svájci diplomata. #105780 Fotó: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi / Carl Lutz
Afgán agár gazdájával 1973-ban. #205224 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Ezzel a szokással együtt terjedt el a szájkosár, mely egészen az 1930-as évekig kötelező volt. Elsősorban a veszettséget igyekeztek megfékezni ezzel. A betegség elleni oltás bevezetése után már időnként engedélyezték, hogy csak pórázon – szájkosár nélkül – vezessék a kutyákat a köztereken. A kutyafuttatásra először 1959-ben jelöltek ki területeket Budapesten, külön kiemelve például a Duna alsórakpartját, de a következő évtizedekben volt, hogy ismét szigorítottak az előírásokon. Elkerített kutyafuttatók inkább csak a rendszerváltás után terjedtek el.

Egy német dog kukucskál 1978-ban. #89101 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Persze a nagyvárosokban sem váltak pusztán díszállatokká és házikedvencekké a kutyák. A már említett házőrzés mellett nagyon sokáig szükség volt terelőkutyákra is, hiszen a huszadik század elejéig működtek a fővárosban nagy állatvásárok, az élő álatokat pedig még később is gyakran lábon hajtották fel a pesti vágóhidakra. Az utóbbi helyeken rendszeresen tartottak szelindekeket is a megvadult marhák megfékezésére (ahogy az az évszázadokkal korábban játszódó Toldi bikás énekében is olvasható).

Kutyafogat 1916 körül. #132134 Fotó: Fortepan / Barják András
Németjuhász vakvezető kutya 1965-ben. #177513 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Voltak kísérletek ugyan arra, hogy „igavonóként” használják a kutyákat, hol tejeskocsi, hol kerekesszék elé fogva őket, de ezekben a szerepekben nem igazán váltak be. Viszont rendőrkutyákkal, illetve vakvezető és különböző segítőkutyákkal ma is találkozhatunk. Mint ahogy valamennyi, huszadik századi fotókon látható kutyafajtával. Kutyadivatok jöhetnek-mehetnek, maga a kutyatartás – többek között a Covid miatt is – népszerűbb, mint valaha: minden fajta megtalálja a gazdáját.

Rövid szőrű tacskó és gazdája figyelik az utcán zajló életet a VI. kerületi Felső erdősor 7-es számú ház egyik földszinti ablakából 1977-ben. #205476 Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

Köszönjük Slonina Natália kutyakiképzőnek a cikkben szereplő kutyafajták azonosításában nyújtott segítségét!

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/varosi-kutyatartas

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.