1948. #78928 Fotó: Fortepan / Berkó Pál

Kapcsolásra várva

Így telefonáltuk át a huszadik századot

Volt idő, amikor perceket kellett várni arra, hogy vonalat kapjunk, és éveket arra, hogy saját készüléket is. Ma a mindennapjaink része, a huszadik században azonban sokáig izgalmas újítás, bennfentesek munkaeszköze és elérhetetlen státuszszimbólum volt a távbeszélő. Lássuk, a Fortepan képein hogyan jelenik meg a berendezés, ami a 20. század emberének még „telefon” volt, a 21. századinak már csak „vezetékes telefon”.

– És délután mit csinálsz?

– Telefonról írok cikket a Fortepanra.

– De miért telefonon írod a cikket?

Kedvesem kérdésénél szebben szándékosan sem tudtam volna összefoglalni, mennyit változott a távbeszélő az elmúlt bő évszázad alatt. A telefonnal ma már elsősorban nem telefonálunk, bár érdekes, hogy a telefonálni kifejezés továbbra is megmaradt a beszélgetésre. Minden másra ott a „telefonozás”. A mobil és a mobiltelefon szavak viszont tiszavirágéletűek voltak, teljesen kikoptak a köznyelvből, hiszen ma már magától értetődő, hogy a telefont magunkkal tudjuk vinni.

Ugyanakkor ma is azt mondjuk, hogy a telefonunk csörög, amit a vonal másik végén úgy hallanak, hogy kicsöng. Az még érthető, hogy a telefont ma is felvesszük, de érdekes módon megmaradt a letesszük kifejezés is, ami már nem igazán fedi a valóságot, hiszen nem azzal zárjuk le a beszélgetést (hanem egy gombnyomással, bár valójában gomb sincs már legtöbbször, csak a képe, na de ez már egy másik történet). És a vonalat ma is tartjuk, mint abban az időben amikor tényleg tartani kellett a kagylót, nehogy megszakadjon a hívás.

1914. #52206 Fotó: Fortepan / Komlós Péter

A főváros első telefonhálózata éppen 140 éve, 1881-ben indult el. Néhány tucat előfizetője volt: hotelek, bankok, ügyvédek és más rangos szolgáltatást kínáló vállalkozások, akiknek hamarosan presztízskérdést jelentett, hogy így is el lehet őket érni. Bár a következő években sorra jelent meg a telefonhálózat más magyar városokban is, ez még nem jelentette azt, hogy felhívhattunk valakit az ország másik felén. A városok közötti, interurbán vonalak csak a kilencvenes években kezdtek kiépülni.

A Budapest Székesfővárosi Kisipari Hitelintézet irodája a Rákóczi út 30. 1. emeletén, 1936-ban. #44880 Fotó: Fortepan / Madarász Géza
1926. #29982 Fotó: Fortepan / Wirthmann Julianna

Az első telefonközpontok rendkívül egyszerűek voltak. A kezelők például nem tudták ellenőrizni, hogy a két fél beszélget-e még, így időnként diszkréten beléptek a vonalba, és ha már csend volt, bontották a kapcsolatot.

A Helyközi Távbeszélő Igazgatóság nemzetközi kapcsolóterme a Horváth Mihály téren, 1951-ben. #10894 Fotó: Fortepan / UVATERV
1964. #76708 Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

A távbeszélőközpontok az első időkben amúgy is aktívabban jelen voltak a telefonálásban. Ha fel akartunk hívni valakit, nem egy telefonszámot tárcsáztunk. Felemeltük a kagylót és bemondtuk, kivel szeretnénk beszélni, a központ pedig összekötött vele. A rohamosan fejlődő rendszerben először a telefonszámokat kellett bevezetni, ami nem ment egyszerűen, az előfizetők sokáig kikérték maguknak, hogy őket számok jelöljék. Amikor azonban már több mint ötezer előfizetőt kellett volna név alapján fejben tartania a telefonos kisasszonyoknak, tarthatatlanná vált a rendszer. 1901-ben megjelentek Budapesten a négyjegyű telefonszámok.

A telefonos kisasszonyok viszont maradtak. Az első automata távbeszélőközpontot, a Krisztinát 1928-ban adták át a Széll Kálmán téri Postapalotában, de aki azt hiszi, hogy ezzel egycsapásra megváltozott a helyzet, az téved. A magyarországi települések többségén még az 1980-as években (!) is csak kézi kapcsolással lehetett beszélni – jellemzően akkor, amikor nyitva volt a posta. A kapcsolást persze ne úgy gondoljuk, hogy egy kattintásra összeállt a vonal. Az ilyen vidéki hívásoknál olykor 10-15 percig, vagy akár tovább is eltarthatott, mire elértük a hívott felet. A rendszer hibái sok kabaréműsornak biztosítottak muníciót, de a műfajból a legismertebb talán Kern Andrásnak a levehető ajtós NDK turmixgépről elhíresült, Halló Belváros! című 1979-es produkciója lett.

A hazai telefonközpontok kiépítése a Puskás-testvérek, Ferenc és Tivadar nevéhez fűződik. Sokan Puskás Tivadart tartják a feltalálójának is, bár erről megoszlanak a vélemények (ő soha nem állított ilyet magáról, ez persze még nem zárja ki a lehetőségét). Amit viszont biztos, hogy ő fejlesztett ki, az a telefonhírmondó volt, amely mai szemmel tulajdonképpen egy „vezetékes rádiónak” tekinthető.

A telefonhírmondót hallgatja egy hölgy 1930 körül. #27412 Fotó: Fortepan / Mészöly Leonóra
A Telefonhírmondó pavilonja a Millenniumi kiállításon, 1896-ban. #82735 Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.09.076

A lényege annyi volt, hogy egy központi „szerkesztőségben” óránként híreket olvastak be, amit az előfizetők meghallgathattak a telefonjaikon. Később ez kiegészült számos más szolgáltatással: jöttek a különböző tematikus hírek (tőzsde, politika, sport, művészet), irodalmi felolvasások, pontosidőjelzés, nyelvleckék és színházi közvetítések. Az 1893-ban indult szolgáltatás egészen az 1930-as évekig virágzott, akkoriban közel kilencezer előfizetője volt. A negyvenes évek elején azonban a rádió végképp kiszorította.

Május 1-jei felvonulás 1946-ban a Thököly úton, a Szabó József utca kereszteződésénél a Stefánia (Vorosilov) út felé nézve. #39632 Fotó: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Az első telefonok jellemzően falra szerelt, fadobozos készülékek voltak. A hívást egy induktor, vagyis egy kézi áramfejlesztő megtekerésével kellett kezdeni. Később terjedtek el a tárcsás, majd a múlt század utolsó évtizedeiben a nyomógombos telefonok.

A pécsi Villa Babylon, Relax-Center, 1991-ben. #124622 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Azonban nem csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a telefonhasználatot. Alig három évvel az első pesti telefonközpont elindulása után már nyilvános telefonállomások is nyíltak. Ezeket kezdetben alvállalkozók üzemeltették, akik többet fizettek a telefontársaságoknak, mint az egyszerű előfizetők, ugyanakkor pénzt szedtek azért, hogy más is használhassa a készüléküket. Viszonylag gyorsan elindult a nyilvános telefonok automatizálása is és megjelentek a telefonfülkék.

Nyilvános telefonfülkék a debreceni Nagyállomás melletti postán 1963-ban. #2711 Fotó: Fortepan / UVATERV
A pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Klinikájának telefonállomása 1928-ban (ma Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ). #130189 Fotó: Fortepan / POTE

Itt eleinte be kellett mondani a készülékbe, kit keresünk, a központ pedig ellenőrizte, hogy kapcsolható-e az illető. Ha igen, akkor megkért, hogy dobjuk be az érmét a készülékbe. Ha hallotta, hogy a gép elfogadta a pénzdarabot, kapcsolta a hívott felet.

A Mexikói út és az Erzsébet királyné útja sarkán 1960-ban. #115000 Fotó: Fortepan / Móra András

A fülkék rongálása gyakorlatilag egyidős a nyilvános telefonok megjelenésével. Nem csoda, az utcán tárolt pénz sokakat csábíthatott a vanadalizmusra. A szándékos rongálást elég komolyan vették a két világháború között, akár két év fegyházat is lehetett kapni érte.

Mások nem a készülékekben tárolt pénzt akarták megszerezni, hanem a telefonköltségüket akarták csökkenteni. 1935-ben – csak október végéig – összesen 200 ezer darab „nem megfelelő” érmét vettek ki a közterületi telefonokból. Év végén aztán be is szerelték a készülékekbe a leifogónak becézett szerkezetet, amely kiszűrte a nem megfelelő pénzdarabokat (egészen addig a kisebb értékű román leijel lehetett ugyanis a legjobban csalni).

A P. Mobil együttes tagjai: Tunyogi Péter, Schuster Lóránt, Zeffer András, Sárvári Vilmos, Kékesi László és Marecky István a Nyugati (Marx) téri aluljáróban, 1981-ben. #40680 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A negyvenes években vezették be a tantuszt, vagyis azt az előre megvásárolható érmét, amivel csak telefonálni lehetett – ez egészen a hetvenes évekig használatban maradt. Sőt, egyesek még ma is használják a „leesett a tantusz” kifejezést. Később ismét meghatározott pénzérmével lehetett hívást kezdeményezni, ami sokáig a kétforintos volt. Az áremelkedést így már csak az érmék méretének változtatásával, majd a készülékek átalakításával lehetett követni, végül a rendszerváltás után telefonkártyák bevezetésével.

1937. #55586 Fotó: Fortepan / Magyar Bálint

A szocializmus idején működő telefonhálózat a ma emberének majdnem olyan egzotikusnak tűnhet, mint a háború előtti. Sokáig szinte lehetetlen volt saját készülékhez jutni, az utcai telefonokból – főleg működőkből – pedig egyáltalán nem volt olyan sok. A sorban állás a telefonfülke előtt mindennapos jelenség volt, elsősorban a kisebb településeken és a külvárosokban, ahol ritkásabb volt az ellátás. Bosszantó, de szintén megszokott dolog volt, hogy a készülék „elnyelte a kettest”, vagyis hiába vette be a pénzt, nem értük el, akivel beszélni szerettünk volna.

A visszahívható utcai telefont épp úgy csak az amerikai filmekből ismertük, mint ahogy azt a mozdulatsort is, mikor valaki felveszi a kagylót és már tárcsáz is. A telefon ugyanis általában először „süket volt”, vagyis nem adott jelet. Hosszabb-rövidebb idő után folyamatos búgó hang jelezte, hogy van már vonal, hívhatjuk a másikat.

A korszak egészen speciális jelensége volt az ikervonal. Ilyenkor két előfizető kapott egy vonalat: ha az egyik épp beszélt, a másik nem tudott telefonálni.

A MÁV Vasúttervező Üzemi Vállalat Széchenyi rakparton lévő irodájában, 1959-ben. #51229 Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A kilencvenes években azután néhány év alatt megváltozott minden. Hirtelen egyszerűbbé vált a telefonhoz jutás, olcsóbbak és korszerűbbek lettek a készülékek. A vezetékes telefonok utolsó nagy felvirágzása azonban már csak rövid ideig tartott, uralmuk a huszadik századdal véget ért. Eljött a mobiltelefonok kora. Az ő történetüket azonban már nem a Fortepan képeivel követhetjük végig.

A Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG), URH (ultrarövidhullám) rádiótelefonját reklámozó felvétel egy Volkswagen Bogárban az óbudai Kálvin köznél, 1969-ben. #208519 Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/vezetekes-telefon

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.