Magyarországon végül nem azért nem terjedt el az öntözéses gazdálkodás, mert nem épült ki az azt kiszolgáló infrastruktúra, sokkal inkább azért, mert a megépített öntözőrendszereket rosszul vagy egyáltalán nem használták ki. Az első öntözőrendszerek már a két világháború között létrejöttek, ahogy az Országos Öntözésügyi Hivatal is. Még ha a kiterjedt infrastruktúra létrehozása váratott is magára, a  szikes alföldi területek és a nagy kiterjedésű rétek optimális hasznosításáról már a szovjet hatalomátvétel előtt elindult a gondolkodás. A szovjet állam fejlesztései egybecsengtek a korábbi növénynemesítési hullámmal is, a boldog békeidők agrárszakemberei ugyanis nemzetközileg is értékelt, jó minőségű rizsfajtákat nemesítettek. A rizs jó áron értékesíthető exportterméknek számított, ami a szovjet állami vezetőknek úgy kellett, mint egy falat kenyér. Nemcsak megoldani látszott a rosszabb minőségű földek hasznosításának problémáját, de az amúgy devizahiányos magyar gazdaságot is valutához segítette. Miután a 20. század derekától elindult az öntözési infrastruktúra fejlesztése, az alföldi öntözőtelepek többsége lényegében a monokultúrás rizstelepek kiszolgálására épült ki. A gyors területi fejlesztés sok esetben nem csak agronómiai, műszaki szempontból sem volt kellően átgondolt. Az 1950-es évek közepéig több mint 86 ezer hektárnyi, rizstermesztésre szánt öntözőtelepet építettek, miközben a ténylegesen rizstermesztésre használt földek területe ennél jóval kisebb volt. Csakhogy az öntözési infrastruktúrát úgy építették meg, hogy az a rizsföldeknek kedvezzen, így annak ellenére sem jutott más szántóföldi kultúrák számára elég víz, hogy közben a rizsre optimalizált kapacitást sem használták teljesen ki. Az erőltetett fejlesztés során ráadásul a vízelvezetésre sem fordítottak túl nagy figyelmet, ami később intenzívebbé tette az alföldi talaj elszikesedését.