1980-as évek eleje. #9725 Fotó: Fortepan

Sütés-főzés a szabadban

A pásztor bográcsától a kempingbenzinfőzőig

Hétvégi telkeken és kempingekben, vállalati üdülőkben és német turistákra szakosodott, cigányzenés csárdákban egyaránt óriási népszerűsége volt. A huszadik század második felében reneszánszát élte a szabadtéri sütés-főzés. Nem épültek úgy kertvárosi társasházak, hogy az udvarukra be ne terveztek volna egy tűzrakó helyet. A régi pásztorok és halászok fortélyai beszivárogtak a városi emberek életébe. Igaz, jócskán átalakultak, mire odaértek.

A paprikás krumpli talán az első, ami mindenkinek eszébe jut, ha tábortűzön főtt bográcsételről van szó, pedig tökéletes példája annak, hogyan városiasodott el a huszadik században a pusztán élők konyhája. Ott kezdődik, hogy az alföldi pásztor vagy a szegény napszámos a legritkább esetben jutott tűzifához – természetesen faszén szóba sem jött –, nem rakott csak úgy tábortüzet. Kukoricacsutkán, szalmán, de legfőképp szárított trágyán főzött, a halászok főként nádon. Vas háromláb helyett gyakran csak a bot végére akasztották a bográcsot, napszámosok olykor téglára, kőre támasztották. Ha semmi nem volt kéznél, az edény alá mélyített gödörben raktak tüzet. Közismert, hogy a lábos szavunk arra utal, hogy az eszköznek valaha lábai is voltak, de a múlt században ilyet már nemigen használtak.

Aratók ebédszünete az 1940-es évek végén. #33229 Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő
1942. #43772 Fotó: Fortepan / Id. Konok Tamás

S hogy mi került a bográcsba?

A krumpli csak a 19. század második felében terjedt el falun, de még a huszadik században is voltak parasztemberek, akik soha életükben nem kóstolták. A fűszerpaprikát ugyan már használták (azzal „borsozták” az ételt), de a nyers- vagy zöldpaprika számos vidéken csak az I. világháború után vált ismerté, a katonakosztnak köszönhetően. Hús sem került túl gyakran a bográcsba, a szegényebb családok évente öt kiló húst, ha ettek, de egy kisgazda családban sem fogyott csak száz kiló. (Manapság az egy főre eső húsfogyasztás ötven kiló felett van, és ebbe a vendéglátásban elfogyasztott mennyiséget bele se számolják.) Szóval a bográcsban leggyakrabban csak „tésztaleves” főtt, de ha hús is jutott bele, az sem feltétlenül az volt, mint amit gondolnánk: hortobágyi gulyások gyakran ettek például varjút.

Hortobágyi életkép 1908-ból. #96241 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A pásztorokat, halászokat, napszámosokat persze a szükség vitte rá a szabadban sütésre, főzésre. A falusi portákon a múlt század elején többnyire kemencében vagy a szabadkonyhán készültek az ételek. Ezeket váltották fel később a házban kialakított konyhák. Ám ahogy a városi szokások és konyhatechnikák elterjedtek falun, úgy nőtt meg az igény a természettől eltávolodott embernél is a szabadban főzésre.

Hortobágy, 1980. #40683 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1908. #95222 Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Kerekes J. Zoltán

A városi polgár ugyanis legfeljebb a katonaságnál találkozhatott szabadtűzön főtt étellel. A huszadik század elején a Monarchia hadseregében is bevezették orosz mintára a mozgó tábori konyhát, amit a füstelvezető csöve miatt egészen hamar gulyáságyúnak neveztek el. Azelőtt kettesével volt kiosztva edény a katonáknak, amelyekben maguknak kellett főzni.

1916. #130462 Fotó: Fortepan / Vertényi
1941. #71606 Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar
A honvédség központi gépkocsi javító műhelyének tanonc tábora Tihany-Gödrösön 1943-ban. #72351 Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

Ugyanakkor már a huszadik század elejétől megindult a „pusztaromantika”, amely az ősi, romlatlan paraszti és pásztoréletben látta meg az ideált (mint oly sokszor a történelem folyamán). Ez nem csak operettekben és lovasbemutatókban csúcsosodott ki, hanem a gasztronómiában is. Természetesen leginkább külsőségekben: csikósruhába öltözött szakácsok főzték hatalmas kondérokban a halászlevet, gulyáslevest és a pörköltöt, amit a német turisták előszeretettel hívtak Gulaschnak.

Mellette megjelentek természetesen a népies faragású asztalok és székek, a népies mintákkal díszített poharak, kancsók, tényérok és hamutálak, meg a nádfonatos büfépultok, és a népies mintájú mellényeket viselő pincérek. Valójában már maga a tényér is anakronisztikus kissé, hiszen eredetileg a bográcsot körbe ülve, abból kanalazva ették közös ebédjüket a pásztorok, napszámosok.

Ökörsütés Apajpusztán 1971-ben. #87380 Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1920. #75321 Fotó: Fortepan / Rosta László

A dicső múltat idéző vendéglátásban hamarosan megjelentek a nyársra húzott, „népies grillcsirkék” is, bár ennek semmi hagyománya nem volt nálunk. A hagyományos magyar paraszti és pásztorkultúrában sokkal kevésbé volt jellemző a hús sütése a szabad tűzön, mint más népeknél. Kivételt jelentett a hal, amit nyársra húzva vagy akár agyagba tapasztva is sütöttek.

1961. #60357 Fotó: Fortepan / Lukács Zsolt
Készülődés a lakodalomra az 1940-es évek elején. #140764 Fotó: Fortepan / Miklós Lajos
Grillcsirkék készülnek az Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Vásáron 1960-ban. #109614 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Egészen másik világot jelentettek a családi és baráti közös főzések, amelyek szintén igen elterjedtek a huszadik század második felében. Történhettek üdülőkben, nyaralásokon, táborozások és kirándulások alkalmával, de legjellegzetesebb megjelenési formájuk a hétvégi ház volt. A telek, a szőlő, a „hegy”. A városba, vagy akár lakótelepekre kényszerülő embernek gyakran ez maradt a legfőbb kapcsolata a természettel és a gazdálkodással.

1982. #40569 Fotó: Fortepan
1942. #16233 Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

Ezekre az alkalomszerű főzésekre és poharazásokra a profizmus volt jellemző. Kiépített, többszintes tűzrakóhelyek, rögzített állványok, tüzikutyák, fémnyársak, „kombinált bajonettzáras flekkensütő”, „hordozható kempinggáztűzhely”, „kerekes rostsütők” és más csodák. A korszak legszebb, szinte szimbolikus eszköze volt a mezőgazdasági gépalkatrészből készült sűtőtárcsa. Ez magában hordozta az egykori pásztorok „azzal dolgozunk, ami a kezünk ügyébe esik” filozófiáját, a szocializmus „amit lehet, hazahozunk az üzemből” szellemiségét, és a korszak ezermester hozzáállását: „bármit meg lehet csinálni házilag is”. A talajművelő tárcsásborona hatalmas vastárcsája ugyanis kitűnő sütőfelület, csak be kell hozzá foltozni a nyílást a közepén és füleket vagy akasztókat, esetleg lábakat kell rá hegeszteni.

Táborozó vízi úttörő benzinfőzőn készíti ebédjét az Óbudai-szigeten az 1960-as évek közepén. #138177 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
1965. #60969 Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán

Az újonnan támadt divatot persze sokan igyekeztek meglovagolni. Számos könyv született a témában a hetvenes-nyolcvanas években, és az élelmiszeripar is igyekezett lépést tartani az igényekkel. Megjelentek a flekken- és a grill-fűszerkeverékek, a halászlékocka, a pirosarany, a gulyáskrém, a gulyásleves-ízesítő, sőt külön marhapörkölt- és sertéspörkölt-ízesítő is. Egy korabeli receptkönyv szerint a „vöröshagymakrém nélkülözhetetlen fűszere a magyaros ételeknek”.

1974. #143109 Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A Budapest körszálló grillterasza 1969-ben, szemben a Fogaskerekű végállomása. #126385 Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A hagyományos magyar bográcsozást és a szabad tűzön sütés-főzést a különböző grillezési technikák szorították háttérbe a rendszerváltás után. Igaz, ezek már jóval korábban megjelentek, de valódi divattá csak ekkor váltak. Jobban gépesíthető, egyszerűbb, gyorsabb és tisztább, ha úgy tetszik, úribb, sterilebb a hússütés, mint a hagyományos tűzön főzés. Na meg az élelmiszeripar is sokkal több félkész árut tud hozzá gyártani.

Persze azért vannak ma is, akik nem mondanak le a tűzrakás és bográcsozás szépségéről.

Van azért olyan étel, amelynek az elkészítése gyakorlatilag ősidők óta változatlan, ez pedig a sült szalonna. A megfelelően faragott nyárs, a türelemmel kivárt jó parázs és a zsír csöpögtetése a kenyérre egy mai táborban is nagyon hasonlít ahhoz, mint amit Ecsedi István majd egy évszázada, több oldalon át leírt az alföldi pásztoroknál.

A cikk elkészítéséhez Herman Ottó: A magyar halászat könyve (K.M. Természettudományi Társulat, 1887), Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1934) és Csizmadia László: Sütés-főzés a szabadban és a hétvégi házban (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984) című könyveit használtuk fel.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/sutes-fozes-a-szabadban

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.

Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.