- Heti Fortepan 93.
- 2022. június 24.
Van itt minden, mint a búcsúban
Vurstlival súlyosbított magyar búcsújárás XX. századi fényképeken
Mint minden szólásnak, természetesen a címben szereplőnek is van alapja, hiszen a búcsúban, na ott aztán tényleg minden volt. Étel és ital, tánc és mulatság, körhinta és céllövölde, csepűrágók és mutatványosok. A felületes szemlélőnek talán nem is különbözött sokban a vásártól, ám a célja valójában egészen más. A búcsújárás ugyanis vallási esemény. Sőt, ha kicsit mélyebbre ásunk, egészen ősi hagyomány nyomaira bukkanunk. Azokból az időkből, amikor a szakrális és a hétköznapi ünnep még nem vált el teljesen egymástól.
A katolikusok úgy tartják, minden bűnre van bocsánat. Ám a megbocsátás nem jelenti automatikusan azt, hogy a büntetés is el van engedve. A büntetés elengedését – vagyis a búcsút – különböző úton-módon nyerhetjük el, teljesen vagy részlegesen, saját magunk vagy mások számára. Ennek a rendkívül összetett rendszernek az egyik eleme a búcsújárás, ami azt jelenti, hogy ha bizonyos időszakokban egyes szent helyekre látogatunk el, s ott elvégezzük a megfelelő szertartásokat, akkor búcsút nyerünk: megszabadulunk a büntetés alól vagy legalábbis rövidíthetünk rajta.
Ezek a szent helyek pedig legtöbbször valamilyen csodához köthetők. Különleges gyógyulásokhoz, szentek megjelenéséhez. Olyan eseményekhez, amelyeknek nem is feltétlenül illeszkednek szorosan az egyházi előírásokhoz. Gyakran inkább az egyház alkalmazkodott a helyi szokásokhoz.
Például a csobánkai Szentkút úgy vált búcsújáróhellyé, hogy a legenda szerint 1842-ben a Szűzanya itt jelent meg egy pásztornak. Ezt pedig csodálatos gyógyulások követték, ezért kápolnát emeltek mellé, amit ma is buzgón látogatnak a hívek. Valójában a környékbeli szerbek korábban is szent helyként tisztelték a forrást, de a németek is gyógyító erőt tulajdonítottak a vizének, hiszen Lázkutacskának (Fieberbründl) nevezték.
Vagyis a meglevő „babonás” gyakorlatot csak jóváhagyta az egyház.
Ám nem mindenhol történt ez, elég csak a közeli Dömös példájára gondolni. Itt a hagyomány szerint 1885-ben két kislány legeltetett libát, akik egy bükkfán megpillantották a Szűz Máriát és a Kisjézust. Később több falubeli szintén látta a csodálatos jelenést: ki Szentkoronákat, ki glóriákat, ki csillagokat vélt felfedezni az alakok feje felett. Bár az egyház nem ismerte el a jelenést, a „Szentfa” hamarosan zarándokhellyé vált. Idővel kis fakápolnát, oltárt, padokat helyeztek mellé, a csodákról szóló énekeket és beszámolókat nyomtatásban kezdték terjeszteni. Valamivel később már nem csak falubeliek, hanem a környező települések lakói is elkezdték látogatni a helyet, sőt, betegek érkeztek ide a gyógyulás reményében. Szóval pont olyan lett, mint egy búcsújáróhely – de hivatalosan nem volt az.
1887-ben azután elege lett a dömösi plébánosnak az „ámításokból”. Az alszolgabíró hat csendőrrel kivonult, a fát kivágták és az összes berendezési tárgyat elégették vagy összetörték, a három főszervezőt pedig Esztergomba kísértek, ahol megbüntették őket. A csodafa kultusza azonban megmaradt: a kis kápolnát hamarosan újjáépítették, és azóta is időről időre felújítják azt az erdészet dolgozói. Ma is áll.
Nem csak gyógyító forrásvizek és szent fák lehettek azok, amelyek búcsújáró hellyé tettek egy kis kápolnát vagy templomot. Európa-szerte nagy becsben tartottak egyes szentképeket és -szobrokat már a középkor óta. Olyannyira, hogy még a másolatuknak is csodatévő erőt tulajdonítottak, kiváltképp, ha azt hozzáérintették az eredetihez. A stájerországi Mariazell Közép-Európa egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye. A csodatévő „celli Mária” egyik másolatát az eredetihez érintették, majd Óbudára hozták. Így lett a hely neve Kiscell, mely az 1700-as években szintén népszerű búcsújáróhellyé vált.
A búcsújáróhelyek nagy erővel bíró szentképei olykor egészen kis méretben is működtek. Moldova György Bűn az élet című, a rendőrség munkáját bemutató, 1988-as riportkönyvében arról számolt be, hogy „sok nyomozó a tárcájában tartja a csatkai Szűz Mária fotóját, egy-egy vitás esetben előszedi a képet, és arra esketi meg a gyanúsítottat”.
Szentkút nevű búcsújáróhely azonban nem csak Csobánkán és Csatkán van, de Mátraverebélytől Sopronkertesig szerte az ország egykori területén. Máshol nem a csoda tárgyát, hanem a benne tisztelt szent nevét viseli a hely, sőt a közeli település is. A legnépszerűbb zarándoklati célpontok Szűz Máriához köthetők, így kapta nevét Máriaradna, Máriapócs, Máriagyűd vagy épp Máriabesnyő, melyek mind búcsújáróhelyek.
Búcsúszentlászló nevében pedig aztán nem csak a szent neve, de a búcsú is benne van. A zalai falut ma leginkább Bödöcs Tibor elbeszéléseiből ismeri az ország. Ő magát a búcsújárást is bemutatta egyik standupjában, ahogy a zarándoklatra érkező nénik „Szent Imre herceg” énekére „a ringlisesek ráúsztatják a Coco Jumbót”.
Merthogy a búcsú napján – a tisztelt szent ünnepén – rengetegen érkeztek a nevezetes helyekre. A búcsújáró lepke például onnan kapta a nevét, mert hernyói épp úgy hosszú sorokban vonulnak, mint a zarándokok. Természetesen a közlekedés huszadik századi robbanása előtt nem mentek annyian egy-egy búcsújáróhelyre, mint manapság (Csíksomlyóba mostanában minden évben több százezren érkeznek).
De egy világtól elzárt kis falu életében óriási jelentősége volt egy-egy ilyen eseménynek, amikor a lakosság többszöröse jelent meg hirtelen a település határában. Ahol pedig sok ember gyűlik össze, ott megjelenik a kiszolgálás is: vendéglátás, szórakoztatás. Pont úgy, mint a vásárokon. Az ilyen ünnepek egyszerre voltak üzleti találkozók, családi programok, rokonlátogatások apropói, és hangulatukat tekintve a mai fesztiválok elődei.
Egy ilyen fontos eseményen természetesen a fényképezőgép is gyakrabban került elő, így a Fortepanon is komoly anyag található búcsúkban készült fotókból. E gazdag merítésből kiemelkedik Székely Balázs anyaga, aki 1970-ben örökített meg egy búcsút Bajót közelében. Itt van ugyanis Péliföldszentkereszt, vagy négy kilométernyire a falutól.
Az itt álló templom igazi kincse egy faszálka, melyről úgy tartják, Krisztus keresztjének egy darabja. Ennek az ereklyének köszönheti a hely a nevét és ehhez kötődik két búcsúja is: május 3-án és szeptember 14-én. A lakott területtől távol eső helyen mindig is rendház állt: a középkorban a templomosok, később remeték, nazarénusok, pálosok, majd végül a szaléziak gondozták a kegyhelyet. Hogy a vallási események mennyire régóta összekapcsolódtak a világiakkal, azt jól mutatja, hogy már az 1700-as években „kocsmaházat” építettek az idesereglő búcsús népeknek.
Amikor a fotók készültek, éppen elég nehéz időket élt meg Szentkereszt. Az 1950-ben feloszlatott szaléziak rendházában vájárképző iskola és fogház működött, az elítélteket pedig a közeli bányában dolgoztatták.
Ám a környékbeliek több évszázados szokását ez sem törte meg. A felvételeken nem csak az látszik, hogy az 1970-es években még fontos esemény volt a búcsú, de az is, hogy szinte valamennyi korosztályt megmozgatta.
Mindenki ott volt. Mint a búcsúban.
A cikk elkészítéséhez Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar néprajz (Corvina Kiadó, 1980) című könyvét, a Magyar Katolikus Lexikont (Szent István Társulat, 1980–2013), az Ortutay Gyula szerkesztette Magyar Néprajzi Lexikont (Akadémiai Kiadó, 1977) és a szalézi rend honlapját használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/bucsuk
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Ezt a cikket Creative Commons Nevezd meg! – Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-ND 4.0) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)
A cikkben szereplő képek teljes felbontású verzióját erről a linkről lehet egyben letölteni.
Észrevételeit a hetifortepan@capacenter.hu e-mail címre írhatja meg.